2011. November 8. - Nemzeti Filharmonikusok
Smetana Hazám című szimfonikus ciklusát kínálta a Ferencsik-bérlet második estje, a cseh zeneszerzők és művek iránt elkötelezett dirigens, Libor Pesek vezényletével. Terjedelmét tekintve zóna-adag (még szünettel is) a mamut, illetve maratoni programokon edződött hallgatóság számára. A műsorválasztás jogosultságát az adja, hogy a hat szimfonikus költemény különböző mértékben ismert, s így a ritkábban hallható darabokkal való behatóbb ismerkedésen túl a ciklus egészéről is képet alkothatunk magunknak (ez utóbbi még jobban érvényesült volna, ha egyvégtében, megszakítás nélkül csendül fel a hat tétel).
Zenei anyanyelvét értőbben tolmácsoltatni érkezett a karmester, ha úgy tetszik, rendezői utasításokkal látni el a mű forgatókönyvét. Kiváló együttesről lévén szó, a „kozmetikázást” tekinthette fő feladatának, s biztos lehetett abban, hogy „bőrgyógyászati” beavatkozásokra nem lesz szükség. Azt a bizonyos „anyanyelvi pluszt” legkönnyebben a Moldvában észlelhette a hallgató, a komolyzenei örökzölddé minősíthető, ám gyakran elcsépelt tételben. A többször felhangzó vezető dallam formálásának nyomon követéséhez nem szükséges különösebb zenei felkészültség. Van olyan elképzelés, amely mindig változatlan szépségében ragyogtatja fel a melódiát, máskor interpretációs szabadság érződik. Az emelkedő dallam tetőpontján hangismétlés szerepel. E két hang egymáshoz való viszonya karakterformáló hatású. Más a motívum hangulata, ha az első súlyosabb (a megérkezés, a csúcspont tényét rögzítendő), ha mindkettő hangsúlyos (befolyásolja a folytatást, egyenletes lépő menetet indít be), ha játékmódjukkal a fennsík tágasságát sejtetik, s még lehetne sorolni a lehetőségeket. De hasonlóképp fontos az is, hogy valamennyi újbóli megszólaltatás „jelen idejű” legyen, akkor is, ha a zenei képalkotást tekintve másmilyen megvilágításba került.
Peseknek hála, rangos zenekarunknak egyáltalán nem derogált a populáris játszanivaló, mondhatni, odaadóan szólaltatták meg a programtételt. De a karmester már korábban megnyerte magának a muzsikusokat, a hallottak alapján már az első frázissal. A Vysehrad tételt kezdő hárfaakkordok múltidézésre invitáltak, valamennyi előadó részvételével. Pesek nem a zenekart irányította, hanem – a szeretett mű alapos ismeretében – azt akarta elérni, hogy a hangszercsoportok ideális arányaival az a hangkép jöjjön létre, amelyet a partitúra rejt. Nem dinamikai arányokkal manipulált, hanem mindig azt tudatosította az előadóknak, hogy mikor kié a legfontosabb zenei anyag. Odafordulásai nyomán olyan motívumok váltak hangzó valósággá, amelyek máskor beleolvadnak az összhangzásba – tehát, az est során egy-egy játékos vagy szólam sűrűn érezhette magát protagonistának. Ez a fajta tartalmi aktivizálás változatos hangszínekhez vezetett, térbeli kaleidoszkóphoz. Lehetetlen felsorolni, hány hangszerre, szólamra villant egy-egy tétel során a figyelem reflektora! A karmester, aki több hangszer játékosa (zongorán kívül gordonka és harsona), tisztában van azzal, hogy más-más előkészítést igényel a vonós és a fúvós hangindítás – és azzal is, hogy mindig „teli tüdőből” érdemes indítani a szép dallamokat. Odafordulásakor „lélegezteti” a játékosokat, s a melódiák őt igazolják. Különlegesen szép pillanatokat éltünk át a negyedik tételben (Cseh erdőkön és mezőkön), annak ellenére, hogy itt az egyébként éteri szép hangszínt produkáló hegedűsök szólama – a környezethez képest – meglehetősen pontatlan összjátékot produkált.
Ha röviden jellemeznem kellene az interpretációt, azt mondanám, elhitető erejű volt. Vonatkozott ez a tempókra is, amelyek keretében mindig ki tudott bontakozni a hangzás, játékosok és hallgatók számára egyaránt követhetően. Himnikusan a magasba ívelt a ciklus kicsengése, érezhettük, hogy „így kerek” a mű. Tulajdonképp a program is, habár nem lett volna érdektelen még valamit hallani a vendégkarmester és a Nemzeti Filharmonikusok közös produkciójaként. (Fittler Katalin)