2011. október 26. – Nemzeti Filharmonikusok
Az ’56-os forradalom előtti tisztelgés és a közelgő Halottak napjának hangulata lengte be a Nemzeti Filharmonikusok október 26-i hangversenyét. A műsorválasztás – ahogy azt már Kocsis Zoltántól megszokhattuk – aktualitása mellett igényes és vonzó is volt. Az est nyitányaként Csíky Boldizsár Gulag című, egytételes zenekari műve, majd Sosztakovics I., Esz-dúr gordonkaversenye (op. 107) hangzott fel, a koncert második felét pedig Mozart Requiemje töltötte ki.
Csíky 2008-ban keletkezett, szimfonikus emlékműnek nevezett alkotását a túlélőktől hallott beszámolók inspirálták. Nem csoda, ha sötét színű volt a kompozíció, melyben elsősorban a mély hangszerek domináltak. A mű a csellók nyolchangos ostinato dallamával indult, melyhez a később csatlakozó hangszerek a disszonanciákkal, a hirtelen dinamikai váltásokkal együtt meghatározták a mű alaphangulatát. Mintha egy dokumentumfilm jelenetei peregtek volna hangokba öntve. Szomorúság, fájdalom, és – az oboaszóló üzeneteként – a végtelen magány kiáltása hallatszott ki a partitúrából. A záró szakaszban a sötét szín egy újabb árnyalata, a hangszerek melletti férfikar idézte meg a 130. zsoltár kétségbeesett könyörgését – De profundis clamavit (A mélységből kiáltok hozzád, Uram). Kocsis Zoltán zenekarának sikerült megteremtenie a darab különös, nyomasztó atmoszféráját. Az előadást jelenlétével megtisztelő zeneszerző messzemenően elégedett lehetett művének interpretálásával.
Sosztakovics műve látszólag nem illeszkedett a hangverseny két pillérművének tematikájához, ám ha arra gondolunk, hogy a zeneszerző a Szovjetunió lelkileg megnyomorított, agyoncenzúrázott, épp ezért sokat szenvedett zeneszerzője volt, nagyon is helyénvaló e kontextusban a klasszikus műsorrendet követve egy Sosztakovics-versenymű megszólaltatása. A csellóirodalom egyik legnehezebb koncertjének szólóját az örmény születésű Suren Bagratuni tolmácsolta – kiválóan. Bár kottából játszott, ez nem mutatkozott meg játékán: nem bújt bele a kottába, ez csak afféle biztonsági hálóként szolgált számára. Játéka letisztult, szinte eszköztelen volt, de éppen ez az egyszerűségre törekvés volt előadásának egyik nagy pozitívuma. Mivel a szólóhangszer in medias res indít, tehát nincs zenekari bevezető, már az első percektől rácsodálkozhattunk Bagratuni gyönyörűen képzett csellóhangjára. Játéka rendkívüli módon virtuóz volt, de nem elsősorban a briliáns gyorsasággal megszólaltatott passzázsok okán, hanem hangszínének sokfélesége, eseménydús dinamikai váltásai, lágy, puha pianói és magvas fortéi miatt. A második tétel utáni, külön tétellé terebélyesedett cadenza során nagyszerűen építette fel a tétel dramaturgiáját, a tételt összefogó nagy ívű fokozást. Hasonlóan emlékezetes marad interpretációjában a zárótétel vad, torz táncának megkapó előadása is. Kocsis bámulatra méltó fegyelmezettséggel kísért, zenekara mindig annyit tett hozzá a szólista játékához, amennyire éppen szükség volt. A kürtös teljesítménye külön is kiemelendő, aki többször is¬ – a lassú tételbeli kürt-cselló motívumcsere okán tematikusan is – egyenrangú partnerévé vált a szólistának. Jó lenne, ha a máskülönben informatív műsorfüzet – hasonlóan néhány más hazai együtteshez – közölné fellépő zenekari művészei nevét is. Megérdemelnék.
A szünet után Kovács Géza főigazgató kért szót: a zenekar „családi ünnepségére” invitált. A Nemzeti Filharmonikusok és a Nemzeti Énekkar ugyanis ez évben is megválasztotta tagjai közül az Év Művészét, valamint az Év Énekesét. A megtisztelő címet idén Koó Tamás gordonkaművész, illetve Gavodi Zoltán tenor-énekművész kapta meg.
A második félidőt kitöltő Mozart-gyászmise összefogott, megbízható előadásban hangzott el. Kocsis friss tempókat diktált, ami talán csak a Kyrie tételben tűnt soknak, ahol az egyébként végig magas színvonalon teljesítő kórus számára ebben a tételben túl gyorsnak bizonyult a tétel sodrása. (A zenekar és énekkar kisebb szinkronhibái az Offertoriumban is észlelhetők voltak.) Ez azonban semmit nem von le a szép pillanatokból. Csak néhány kiragadott részlet. Éppen a Kyriében – talán épp a feszített tempó hatására – hihetetlen hatása volt a generálpauzának. A Dies irae hátborzongatóan félelmetesen szólt, megrendítő volt a Lacrymosa is. Hibátlan volt a Tuba mirum harsonaszólója és remekeltek az énekes szólisták is. Rácz Rita, Németh Judit, Pataki Adorján és Cser Péter énekük érzelemgazdagsága mellett tiszta intonációjukkal és érthető szövegmondásukkal is hozzájárultak az előadás sikeréhez. (Egyedül Pataki Adorján latin kiejtése hagyott kívánnivalót a judicetur és az in luce szavakban, melyeket olaszosan, cs-vel ejtett.) A szólisták az igényes egyéni megszólalásokon kívül nagyszerű kamaramuzsikusoknak is bizonyultak: az együttes megszólalásokkor a négyféle hangszín kiegyenlítetten szólt egymás mellett. A zenekar tökéletesen adagolt hangzásarányokkal, remek összjátékkal, tudása legjavát adva szólaltatta meg karmestere elképzeléseit. A hangverseny pedig ezúttal nemcsak az előadással, hanem a választott művek miatt is megérintette a hallgatót. Érdekes, elgondolkodtató est volt. ( Kovács Ilona)