2011. Október 31. - Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara
Két nappal később: más helyszín, más karmester, más koncertmester – más műsorral. A „Szimfonikus felfedezések” programjába ezúttal igazi ritkaság is került, ráadásul, a műsorösszeállításban tudatos gondolati megtervezettség is érezhető. Annál bosszantóbb, hogy sem a négy koncert közös ismertetőfüzetéből (amely ezúttal minősíthetetlenül semmitmondó!), sem egyéb forrásból nem jutottak elemi információkhoz a hallgatók. Sovány vigasz, hogy a hangverseny előtt egy órával Előhang címmel beszélgetésre került sor a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben – régi tanulság, hogy csak kevesek engedhetik meg maguknak, hogy már fél 7-re odamenjenek, meghallgatni az előre kiszámíthatatlan színvonalú rövid beszélgetést. Ezt nem lehet és nem is szabad kizárólagos információs forrásként számontartani! Arra sem lehet hagyatkozni, hogy a MüPa honlapján ki-ki megtalálhatja (legfeljebb utólag!) a viszonylag kielégítő információkat.
Beethoven Egmont nyitányát követően a vezénylő Kovács Jánosé és a besiető fiatal hölgyé az érdem, hogy nem csattant fel a taps. Hamarosan kiderült, hogy énekesnő lépett pódiumra, aki Klärchen két dalával a kísérőzene részleteit adta elő. Eztán eltűnt – a közönség ekkorra már tanácstalanságba dermedt -, majd további két zenekari tétel következett a kísérőzenéből (Klärchen halála és a zárótétel), s ekkor végre lehetett tapsolni. Sokak számára könnyen örök rejtély maradhat, hogy a dalokat kotta nélkül, érthető szövegmondással éneklő szoprán Kriszta Kinga (akinek a fővárosi bemutatkozására tavaly januárban került sor a Vígszínházban, Mozart Varázsfuvolájának Papagena szerepében).
Bartók Kossuth című „szimfóniai költeményével” folytatódott a műsor, amelyet örvendetes módon több zenekarunk is megszólaltatott a közelmúltban. Az igazi ritkaság a szünet utánra maradt, egy másik Kossuth-szimfónia, Moór Emánuel műve. Sokak számára teljesen ismeretlenül cseng a szerző neve, másoknak akár hangzó emléke is lehet életművéből, hiszen nemrégiben jelent meg, Szabó Péter és Krausz Adrienne remek előadásában három gordonka-zongora szonátájának CD-felvétele. Hiánypótlásként néhány adat, utólag: Brahms hatása érződik a nála három évtizeddel fiatalabb Moór zenéjén, aki Budapesten Volkmann-nál, Bécsben többek között Brucknernél tanult zeneszerzést. Bartók születésének évében lett a szegedi konzervatórium tanára, majd hamarosan zongoristaként indult koncertturnékra. Házasságát követően 25 évesen brit állampolgár lett, 28 éves korától Svájcban élt. A zongoraművész-zeneszerző (aki több művet komponált Casalsnak) feltaláló is volt, kétmanuálos instrumentumát (Duplex-Coupler Grand Pianoforte) több zongoragyártó cég is megépítette. Gazdag életművében nyolc szimfónia szerepel, közülük a harmadik „In memoriam Kossuth”, a Kossuth halálát követő évben, 1895-ben készült. Nem lett volna hátrányos ezt előre tudatni a hallgatókkal, hogy ezzel az információval gazdagabban tudják stilárisan „elhelyezni” a két Kossuth-darabot. Alig egy évtized választja el ugyanis a két művet.
A műsor tehát telitalálat a „szimfonikus felfedezések” célkitűzéséhez, valóban felfedezhettünk magunknak szerzőt, kompozíciót. A Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara azonban mintha nem érezte volna ennek kivételes jelentőségét. Olajozott együttműködésük kedvelt karmesterükkel korántsem eredményezett lélegzetelállító pillanatokat, egyik kompozícióban sem. Igazi romantikus nagyzenekari létszámmal kissé bombasztikusnak hatottak tolmácsolásukban Beethoven kísérőzenéjének tételei, a Bartók-műben a hangszerelésből adódóan is csak mérsékelt dinamikai skála mentén haladtak, s valljuk meg, a Moór-művel sem tudtak sokat kezdeni. Újdonságot (értsd, technikai vagy zenei kihívásokat) alig találván benne, lejátszották a szólamokat. Kovács János vezénylésében is eluralkodtak a sztereotíp mozdulatok. Hogy ténylegesen nincs több drámai töltés a tételekben, vagy csupán ezúttal nem jutottak még kifejezésre, nem dönthető el egyértelműen. Mindenesetre, békés-nyugodt, kiegyensúlyozott művet hallottunk, amely nem sejtet sem mélységeket, sem magasságokat. A kolorit feltűnő színeit a rézfúvósoknak köszönhettük, a tetszetősségről a néha harsány hangzás igyekezett gondoskodni. A hallgatóság meglepően lelkes tetszésnyilvánításban részesítette a művet. Tekintsük ezt a ritkaságért kifejezett köszönetnyilvánításnak – s adjon ez kedvet a zenekarnak, hogy mind több lelkesedéssel fedezzen fel, akár pusztán repertoár-bővítésként, rég, vagy akár sohasem hallott darabokat. Mert rendkívül fontos, hogy ne csak a jéghegyek csúcsait lássuk – a környezet elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy értékeljük nagyságukat, magasságukat. (Fittler Katalin)