Nemzeti Filharmonikus Zenekar - 2010. Május 13.

Meglepően gyér hallgatóság volt kíváncsi a Klemperer-bérlet 7. estjére – nem tudni, vajon javított volna-e a helyzeten, ha előre kiderül a műsorváltozás. Elmaradt a ritkaság, Vincent d’Indy 5. opusza, a Hunyadi Jánosnak emléket állító szimfonikus költemény, helyette Debussy Három noktürnje csendült fel. Érdekesség így is maradt; Schönbergtől az Előjáték a Genezishez, valamint – ugyanannak a tervezett, több-szerzős szvitnek részeként – Sztravinszkijtól a Bábel. E két tételt Schönberg kantátája követte (Egy varsói túlélő). Az est második részében Saint-Saënsnak az utóbbi időben gyakran hallható, a Nemzeti Hangversenyterem új orgonájának megszólaltatásával mindig élményt ígérő Orgonaszimfóniája kapott helyet. A közelmúlt nagy Schönberg-élménye (Mózes és Áron) után sajnálatos az érdektelenség – annak a jele, hogy a Nemzeti Filharmonikusok hallgató-tábora leginkább az alkalmankénti kuriózumok iránt fogékony. Szeretném remélni, hogy csak a közönség-érdeklődés híján lett túlzottan érdektelen az előadói gárda.

Antal Mátyás sok bizalommal irányította a Nemzeti Filharmonikus Zenekart és a Nemzeti Énekkar férfi- illetve nőikarát, pontos ütésekkel, ám mozdulatai nem árulkodtak olyasfajta alapos műismeretről, amelynek birtokában megvalósítandó elképzelései vannak. A Debussy-noktürnök fakó színei semmiféle vizuális asszociációt sem sugalltak, a hangszerelés finomságai sem érvényesültek, kellő dinamikai árnyaltság hiányában. Némely fúvósdallamok jól érvényesültek, de korántsem a környezetbe ágyazottan (illetve abból kiemelkedve), hanem afféle hangzó dallamtáblázat mintapéldáiként. Légköre nem volt a tételeknek, hangulata – s ez nem javult az utolsó tételben (Szirének) a nőikar társulásakor sem. Az Egy varsói túlélő: megrendítő kompozíció – a narrátor Hirtling István jóvoltából átélhettük a szöveget – amit a zenei megjelenítés nemigen mélyített el.
Azért érthetetlen számomra ez a hatástalanság, mert a Nemzeti Filharmonikusok rendszeresen játsszák a 20. század első felének klasszikusok műveit, tehát stiláris biztonság és értés egyaránt elvárható tőlük a ritkaságok megszólaltatásakor is.
Hogy nem a 20. századi zenétől való elhatárolódásuk jutott ily módon kifejezésre, azt a Saint-Saëns-szimfónia előadása bizonyítja; itt lett volna mód monumentális építkezésre, romantikus perspektívák kínálkoztak – de mindhiába. Az orgonaszólót Virágh András túlzott pátosszal adta elő.
A hallgató nem panaszkodhat sem nehezen érthető, sem a figyelmet túlságosan igénybe vevő műsorra – de nem is volt módja feltöltekezni az élő zenehallgatás többletével. Figyelmét aligha kötötte le a muzsika – annyival volt mégis több a háttérzenénél, hogy közben nem foglalkozhattunk mással.
Összességében az estet elszalasztott lehetőségként értékelhetjük; az ötlet- és szándékmorzsák nem bizonyultak elégségesnek az előadók meggyőződéses játékához, hallgatókat meggyőző interpretációhoz, röviden: a hatásos produkció létrehozásához. (FK)