Berg Hegedűversenyét hiába vártuk – módosult a Romantikus bérlet 4. előadásának programja, melyet elhunyt munkatársuk emlékének ajánlottak. Az alkalomhoz illő volt a műsorváltozás: Brahms Tragikus nyitányát követően Karl Amadeus Hartmann Concerto funebre című hegedűversenyét hallhattuk, a szünet után Bruckner IV. szimfóniája csendült fel. Talán a személyes veszteség érzete is hozzájárult, hogy a Concerto Budapest ezen az estén Takács-Nagy Gábor vezényletével szokatlanul sötét tónusú színeket jelenítsen meg. A Brahms-nyitány atmoszféra-teremtő előadása után az együttes zeneigazgatója, Keller András játszotta a ritkán hallható versenymű magánszólamát. Hartmann oeuvre-je nálunk szinte ismeretlen; így hangzó emlékképek (összehasonlítási alap) nélkül hallgathattuk a művet. A fogadtatás visszajelzés: a közönség nyitott a Tegnap zenéjére. Hartmann vélhetőleg ismerte az általa nagyrabecsült Hermann Scherchennek azt a mondását, hogy a zene nem érteni-, hanem hallgatnivaló. A Hegedűverseny: hallgatható, azaz már az első találkozáskor leköti a figyelmet, ébren tartva az első hangtól az utolsóig. Nyilván közrejátszott a lelkes tetszésnyilvánításban az is, hogy a vezető karmestert szólistaként köszönthette a törzsközönség. Keller számára, az ő repertoárja ismeretében, aligha számít „modernnek” Hartmann versenyműve – a kamarazenész múltnak köszönhetően (amikor olyan igényes zeneszerző készítette fel a vonósnégyest, mint Kurtág György) a hangok iránti felelősség, a tételeknek minden léptékben egyaránt átgondolt felépítése meghozta az eredményt. A kísérő együttes játékában sem szerepelt közömbös, „felesleges” hang.
Bruckner IV. szimfóniája a szerző legnépszerűbb művei közé tartozik, mégis, az est második részében fárasztóan hatott (előadókra és hallgatókra egyaránt). Takács-Nagy Gábor a rá jellemző műgonddal, minden zenei mozzanat értelmezésével akarta életre kelteni a partitúrát – amikor homogén hangzást kér, indokoltak a tükör-mozdulatok, ám a sok karakter-rajzolás néha a pontos együttjáték rovására ment. Miközben érzékenyen követte az apró tempóváltásokra vonatkozó szerzői utasításokat, a játékosok nem mindig „értesültek” az új tempóról (mert épp gesztus-rajzolás történt). Éppen a műgond akadályozta, hogy a tervezett nüanszok pregnánsan érvényesüljenek; bizonytalankodó rövid szakaszokat gyakran hallhattunk a tempóváltások környékén. A Bruckner-szimfóniákat általában mamut-zenekar játssza – ezúttal a vonóskar létszámában kevésnek tűnt a fúvóshangzáshoz képest. Mert a kisebb együttesnek erőlködnie kellett a dinamikai csúcspontoknál, a fokozások kivitelezése is néha bizonytalan volt, ugyanakkor hiányoltuk a halk részeknek azt a puhaságát, amit talán csak nagylétszámú szólamokkal lehet elérni. Remek fafúvós szólóállásokban gyönyörködhettünk, azonban a rezesek többszöri bizonytalankodása túlment azon a mértéken, amit jóindulattal korrigálhat „menet közben” a hallgató. És talán az is a részletező kidolgozásra irányuló szándék következménye, hogy a nagyformák szétestek, afféle szabadon soroló füzérekké.
Takács-Nagy Gábor egészen kiváló érzékkel tudja megszólítani mindenkori közönségét. Most a Bruckner-mű előtt olvasott fel valóban érdekes rövid idézeteket. Viszont, a felvezetésben ezúttal ő is elkövette azt a hibát, hogy mintha „mentegette” volna Brucknert, a műsorválasztást. Tény, a Bruckner-szimfóniák terjedelme néha próbára teszi a hallgatót (de előadása válogatja, néha nem észleljük a tényleges-reális időtartamot). Mindazonáltal, vannak, ha nem is sokan, akik szemérmesen bár, de szeretik a bruckneri kifejezésmódot, az átregisztrálós-hangszínváltásos ismétléseket, a visszautalásokat, s azt a tisztaságot, ami kétségkívül lényegi sajátja e zenének. Rájuk való tekintettel sem kellene „mentegetni” a szerzőt – s azért sem, mert aki elfogulatlanul közeledik műveihez, abban ne ébresszünk kételyeket, fenntartásokat. (Ugyanez a „hitelrontás” fokozott mértékben figyelhető meg kortárs művek – ráadásul többnyire kiváló – megszólaltatásakor. Olyan, mint amikor gyerekben vagy háziállatban alakítunk ki feltételes reflexeket…)


