December 3. - Duna Szimfonikus Zenekar
Ezzel az esttel ért véget a 2011-es „Szimfonikus felfedezések” kétszer négy estből álló sorozata, s kétségkívül: méltó búcsú volt, amely megerősíti visszamenőleg a rendezvény ilyen formában való létjogosultságát, s indokolttá teszi a folytatást. A Duna Szimfonikus Zenekar megrendelésével értékes művet hívott életre, Gyöngyösi Levente Zongoraversenyét. Az ősbemutató ünnepi alkalma egyúttal személyes légkört is árasztott: a szólista Balog József volt (mint a szerzővel készített interjúból is megtudtuk, diáktársa Schweitzer Katalinnál), tehát fiatal előadóművészünk kapott reprezentatív fellépési lehetőséget.
A Nemzeti Hangversenyteremben szép számban gyűltek az érdeklődők; a Duna Szimfonikus Zenekar törzsközönségén kívül nyilván olyanok, akik Gyöngyösi Levente új művére voltak kíváncsiak, s akik Balog Józsefet akarták hallani (legtöbbjük ottmaradt a koncert végéig). A szerző és a szólista is tanár, tehát kapcsolatban van a fiatalabb muzsikus-generációkkal – öröm volt látni a sok fiatalt, akik megtöltötték a karzatot.
Kivételes (ha nem is egyszeri) alkalom a zenekar életében is, hogy ősbemutató részesei lehetnek; így semmi sem akadályozta, hogy olyan produkció szülessen, amely képes megnyerni a hallgatóság tetszését. Mert ha a zenekarban ellenérzés van a művel szemben, még a szólamok „korrekt” lejátszása sem elegendő ahhoz, hogy „átjöjjön” a kompozíció, vagyis, egyenlőségjelet tehessünk előadás és mű közé. Valamennyi közreadó érezhető odaadása most lehetővé tette azt. Igaz, Gyöngyösi nemcsak a „szakmát” tudja, hanem – lévén maga is gyakorló muzsikus – úgy tudja szólamokká fogalmazni gondolatait, hogy a játszanivaló könnyen befogadható legyen a zenészek számára. Ősbemutató, taps, hangos siker. Elégedett arcok a színpadon és a nézőtéren. Megörökítendő pillanatkép; íme, a „kortárs” nem szükségszerűen elrettentő jelző, kategória. Győzött az előítéletmentesség – olyan zenehallgatásra nyílt lehetőség, ami évszázadokig meghatározó volt: újdonságot kapott a közönség, olyan művet, amely (többé-kevésbé) hasonlított a korábbról ismert darabokra, de mégis új volt. Gyöngyösi zenéje nem követel intellektuális koncentrációt, szakmai felkészültséget (ezekre a megírásához a szerzőnek volt szüksége), megelégszik azzal, hogy ki-ki annyit vegyen észre a műhelytitkokból, amennyit zenei előélete lehetővé tesz. Remélhetőleg lesz alkalma a bemutató együttesének többször is megszólaltatni – s üdvös lenne az is, ha mások is kedvet kapnának megtanulásához, műsorra tűzéséhez. Lenne helye, rendszeres újrajátszással is, a koncertéletben!
A keretet Muszorgszkij két műve biztosította e programban: az Egy éj a kopár hegyen, valamint Ravel hangszerelésében az Egy kiállítás képei. Ügyesen bebiztosították, hogy ne legyen túl „nehéz” a hallgatnivaló, az ismert-népszerű művek koncerttermi újrahallgatása sokaknak meghatározó élmény. Deák András és együttese (legyen a Duna Palota kínálta pódiumon elférő kisebb létszámú zenekar, vagy a partitúra-kívánta kibővített létszám) összeszokottan játszik, kicsit talán már túlságosan is. A rendkívül fegyelmezett vonóskar (régi erény, hogy valamennyi szólamvezető remekül tölti be tisztét) fáradhatatlannak bizonyul, differenciált játékuk mindig energikus. Érthető mód, elsősorban játszanak. Csakúgy, mint a többiek. Az együtt-tartás, mivel a pillanatnyi szétesés veszélye aligha fenyegető, nem kötheti le a karmester minden figyelmét! Szépek, pontosak az indulások, ám – a mű felépítéséből adódóan – a Kiállítás képeiben feltűnt, hogy az egyes képek zenei anyagának lezárása, illetve a séta-motívummal való kapcsolódásuk nem megoldott. Talán épp e plasztikus-kompakt hangzás megteremtésére irányuló igyekezet során került háttérbe a zenei anyag lélegeztetésének gyakorlata. Néha „nem esett jól”, ahogyan szinte egymás sarkára lépve követték egymást kisebb-nagyobb formarészek, vagyis a ténylegesen hangzó muzsikáról néha túl korán átirányult a figyelem a következő új anyagra. Imponáló viszont a nagyforma uralása – amit értékelt is a hallgatóság. Karmesternek és zenekarnak egyaránt tanulságos lenne produkcióik későbbi újrahallgatása, immár tárgyilagosan, kritikusan. Könnyen kiderülne, hogy hol vannak az eltérések aközött, amit játszani/hallatni akartak, s aközött, ami-ahogyan ténylegesen megszólalt. Véleményem szerint rendkívül tanulságos lenne, s szinte automatikusan kiküszöbölődnének olyan „hibák”, amelyek egyébként beidegződve a hangzásnak kárára lennének.
Remélhetőleg folytatódik a „Szimfonikus felfedezések” sorozata, s az idei tapasztalatok birtokában jövőre ismét találkozhatunk e sorozat keretében a Duna Szimfonikus Zenekarral is. (FK)