Duna Szimfonikus Zenekar 2010. október 29.

A Téli bérlet 4. előadásának műsorán Brahms-művek szerepeltek, Gál Tamás vezényletével. A Duna Szimfonikus Zenekar megunhatatlan csodája az az elhitető erő, amellyel a viszonylag kis létszámú együttes „bejátssza” a Duna Palota színháztermét. Eljátszom a gondolattal: vajon melyik vezető zenekarunk vállalkozna kislétszámú vonóskarral Brahms-szimfónia megszólaltatására (ebben az esetben a rendelkezésre álló tér maximálja a játékosok számát – s nem hátrány, ha azt is számításba veszik, hogy a legtöbb hangszer megszólaltatásához hely szükséges, ráadásul a muzsikusok dobhártyája könnyen károsodó „munkaeszköz”). Rendkívül szimpatikus az adottságoknak-lehetőségeknek a racionális feltérképezése és mérlegelése, ami azt eredményezi, hogy a Duna Szimfonikus Zenekar törzsközönsége is részesül a szimfonikus zenekari termés értékes darabjaiból. Mert tudomásul kell venni, hogy zenekarainknak megvan a törzsközönsége, s szinte elhanyagolható az „átjárás” mértéke. (Nem lenne érdektelen felmérni, a rendszeres MüPa-látogatók hány százaléka fordult már meg a Duna Palotában.)
Zelinka Tamás habkönnyű bevezetővel „tálalta” a szerethető és szeretnivaló Brahms három értékes kompozícióját, a Tragikus nyitányt, a Variációk egy Haydn témára című korai darabot és a kései IV. szimfóniát. Először hallottam Gál Tamás vezényletével ezt az együttest - a vendégkarmesterrel való együttmuzsikálásra aligha lehet panasz. A dirigens számára vélhetően szokatlan a kis színpad, ám ez korántsem befolyásolta mozdulatai lendületét, nagyságát. Látványnak kicsit furcsa, hogy nem keres közvetlenebb kapcsolat-teremtő módot; a közel ülő muzsikus belépését úgy vigyázza, mint ha megannyi akadályozó tényező nehezíthetné a kommunikációt (talán ezzel is a zenekari tudatot akarja erősíteni?). Nem titkolhatom viszont, hogy ebben a közegben zavaróak a karmester hangos avizói (a próbák során kétségkívül hatásos segítség a hangos belélegzés tételkezdetekkor, vagy fokozásokkor, csúcspontoknál a hangzás intenzitásának növelésére sarkalló morgás). Szerepléskor kifejezetten negatív hatásúak, mert általuk soha nem tud „csendből” megszületni a zene – márpedig egy-egy tétel indulása legtöbbször atmoszféra-teremtő (kell/ene hogy legyen).
Ami mindannyiszor meghat, ha otthonában hallom az együttest: a játékosok erővel-energiával való eredményes gazdálkodása, és a fáradhatatlanság, amivel beleadnak „apait-anyait”. Intenzív hangzásra törekednek, s ennek érdekében vállalják, hogy - plakátművészetre emlékeztetően - könnyen érthető (értsd, értelmezett-végiggondolt) hallgatnivalót kínálnak. Ettől személytelenebb az előadásuk, mint ha megannyi árnyalattal foglalkoznának – viszont olyan megközelítésben csendülnek fel a művek, amely alap-élményként hatásosan népszerűsít, szinte arra késztetve a közönséget, hogy folytassa zeneirodalmi barangolását.
Amit a Duna Palota közönsége nemigen kap meg, az a miniatűr-művészet, játék az árnyalatokkal. Az adott lehetőségek között alap-dinamikai szintek vannak, s egy-egy karakterhez tartozó hangerő holdudvara igencsak behatárolt. Éppen ezért, a megkomponált halk hangzásoknak, a különleges hangszín-kombinációknak különös varázsuk van ebben a környezetben. A variációsorozaton belül például – miközben az alap-dinamika keveset változott - a változatonként eltérő hangszerelésnek köszönhetően lett választékos a hangzás folyamata. A IV. szimfóniát félve és féltőn hallgattam – szerencsére, aggodalmam feleslegesnek bizonyult. Bizonyára a kisebb létszám is közrejátszik abban, hogy a muzsikusok felelősséget éreznek szólamuk iránt, ami a technikai felkészültségen túl a jól karakterizált tematikus anyagok plasztikus megjelenítésében érhető tetten. Biztos lépték-választással sikerült realizálniuk a cikluson belüli arányokat – ily módon képesek voltak érzékeltetni a nagyságot, anélkül, hogy a hallgatót letaglózta volna a monumentalitás.