Évadzárás a MÁV Szimfonikus Zenekarnál

Június 9-én a Lukács Miklós bérlet 6. koncertjén Bartók-esttel búcsúzott a Budapesti Operettszínháztól a MÁV Szimfonikus Zenekar; a következő évadban az Erdélyi, a Lukács és a Varga sorozatokra az Olasz Kultúrintézetben kerül sor. Baráti Kristóf szólójával a II. hegedűverseny mellett Kocsis Zoltán hangszerelésében az I. román tánc, továbbá az Erdélyi képek, a Két kép és a Táncszvit szerepelt a műsoron, a hangverseny karmestere Kocsis Zoltán volt.

Az ismertetőket tartalmazó füzetke címoldalán feltüntették az együttes büszkeségét, ne feledje senki egy pillanatra sem a szakmai elismerést, a Bartók-Pásztory díjat. S valóban, a programösszeállítás méltó a zárókoncert rangjához; ugyanakkor nem kellett attól tartani, hogy „túlvállalta” volna magát a zenekar. Az előadóknak az elsődleges kihívást nyilvánvalóan a dirigens személye jelentette – Kocsis hírhedetten magas elvárásai arra inspirálják (mindenkori) muzsikustársait, hogy felülmúlják önmagukat. Összeszedettség jellemezte tehát a zenekari játékosokat, s az a szándék, hogy elhitessék hallgatóságukkal: közérthető a bartóki zenei nyelv. 

A népzenei tónus és a jellegzetes bartóki hangzásvilág egyaránt anyanyelve a zenekarnak; legalábbis, Kocsis irányításával a rubato és a giusto karakter hasonlóképp meggyőző volt. A viszonylag rövid tételek megformálása szinte magától értetődő természetességgel történt, s hála Kocsis Bartók-értésének, a Hegedűverseny interpretációjában oly biztosan érvényesültek az arányok, hogy a műben rejlő rendkívül koncentrált formai fegyelem megkönnyítette a befogadás már-már magától-értetődő biztonságát. Baráti a tőle immár megszokott perfekcióval játszott, a gyakori fellépési lehetőségeknek köszönhető imponáló pódiumbiztonsággal, rutinnal. Vélhetően még magasabbra állította magának a mércét, mert – ellentétben muzsikustársaival és a lelkes közönséggel – rajta nem érződött a mű elhangzását követően a megelégedettség öröme (legalábbis, remélhetőleg ezzel magyarázható, nem pedig valamiféle korán jelentkező fásultság vagy belefáradás előjeleként). A Táncszvit esetében az interpretáció vitalitása volt magávalragadó – ezért sok apró pontatlanságot meg lehetett bocsátani a zárószámhoz érve már kevésbé koncentrálni-tudó muzsikusoknak. Nekem személy szerint az egész este folyamán a zenekari játékban nagyon imponált a vonós-unisonók igényessége. Nemcsak hogy „együtt volt” egy-egy szólam, s valamennyi szólamon belül az összes pult, hanem az unisono játszandó zenei anyag megformáltsága is mindig egységes volt. Beérett a többéves igényes műhelymunka gyümölcse!

Csaknem egy héttel később (június 15-én) másfajta kihívás várt a zenekarra: a Magyar Nemzeti Múzeum dísztermében kellett fellépnie. Ráadásul – a díjtalan belépés következtében – „kiszámíthatatlan” közönség előtt. Az egyébként többnyire fegyelmezett (rutinos) hangversenylátogatók mellett szép számmal jelentek meg olyanok, akiknek elképzelésük sem volt a koncerttermi viselkedés alapvető illemtanáról. De ezzel a muzsikusok valószínűleg nem sokat törődtek – mert aktuálisabb figyelnivalót jelentett az akusztikai viszonyokhoz való alkalmazkodás. A korántsem zenekari játékhoz tervezett, rendkívül visszhangos terem nehezíti a zeneileg igényes összjátékot; a ténylegesen megszólaló hangzás minőségében rendkívül nagy a karmester felelőssége.

A török vendégdirigens, Rengim Gökmen felismerte a helyzetet, s egyértelműen az intések-mozdulatok pontosságára törekedett. Ennek köszönhető, hogy Liszt Magyar fantáziájában már annyira „érezte” a teret, hogy nem szorítkozott metrikus taktírozásra, hanem ahol a zene megkívánta, képlékenységet engedett egy-egy tempón belül. A zongoraszólót honfitársa, Rüya Taner játszotta, érzékenyen, ám nyilvánvaló elfogódottsággal, hiszen – dicsérje bár Liszt-interpretációját a nemzetközi kritika – stílusbiztonságáról ezúttal magyar hallgatóság előtt kellett számot adnia. A programkezdő rövid török darab (Turgay Erdener: Teo) után Bruch Hegedűversenyében a 11 éves szólistának, Elisso Gogibedaschwilinek szeretetteljes figyelemmel ideális zenekari kíséret jutott.

Az est második részének műsorán Beethoven VII. szimfóniája szerepelt. 

A fellépés-sorozat harmadik eseményének jutott a legnagyobb, legszélesebb körű érdeklődés. Június 21-én világpremierre került sor a Művészetek Palotájában: Kodály Psalmus hungaricusát követően első ízben csendült fel Arany Jánostól A walesi bárdok, Karl Jenkins megzenésítésében. Tetszetős magyarázattal lehet értelmezni, hogy miért alakult így a műsor, ám felesleges, hiszen ott és akkor az eszmei, hitvallásszerű rokonság aligha tűnhetett fel. A régóta tervezett versmegzenésítés végre realizálódott – monumentális nemzetközi előadógárda tolmácsolásában hangzott fel. A műsorvezetővel, köszöntőkkel, többnyelvű irodalmi idézetekkel (szavalattal) felvezetett bemutató – reprezentatív nemzetközi kulturális eseményként elégséges lett volna önmagában is. Ráadásul, lehetetlen volt nem gondolni arra, hogy külső felkérésre készült műveket mekkora különbség választhat el egymástól. Hogy a Psalmus remekmű, az már annakidején, az ősbemutató közönsége számára is egyértelmű volt – egyszerre tudták érzékelni a több idősíkon hangoztatott ars poetica értékű gondolatot, s annak a zenei kifejezés több szintjén való elmélyítését. Ott a szöveg-értés alapkövetelmény volt – a Peter Zollman angol fordításban megzenésített Arany-ballada esetében sokszorosan más a helyzet. A magyar hallgató (legalábbis bizonyos életkortól felfelé) belső szinkrontolmáccsal követte a szakaszokból épülő oratorikus művet. A gyönyörű kivitelezésű műsorfüzetben két nyelven szerepel a szöveg, tehát az olvasható verzió lehetővé teszi az értő zenehallgatást. Mélységek és dualisztikus ellentétek helyett színekben gazdag, változatos apparátust foglalkoztató szakaszok sorjáztak, miközben háttérbe került a vers formaszerkezete. Az ízig-vérig napjaink közönségének szánt, problémátlan hallgatnivalót kínáló mű monumentalizmusa sohasem freskót, hanem mindig plakátot idéző, kiegyenesítve a soroló szerkezetet, kavalkádot villant fel, közel- és távolképek váltogatásával, rendkívül hatásosan. 

A Psalmus előadását Takács-Nagy Gábor vezényelte, az ősbemutató dirigense maga a szerző volt. Itt a zenekarnak „állásszilárdságból”, tartásból kellett vizsgáznia, felvillantva a hangos dinamikai skáláján a legkülönbözőbb színárnyalatokat. 

Elhangzott a mű, következett az ováció – ami óhatatlanul is azt éreztette, hogy a premier aktusa kulturális eseménnyé nemesedett.  Sem közben, sem utóbb nem tanácsos azon filozofálni, vajon milyen utóélete lehet majd e nagy vokális és zenekari apparátust igénylő műnek, s főképp nem érdemes azon szomorkodni, hogy nemzeti öntudatunk talán sohasem jut el addig, hogy hasonlóképp megbecsülje a magyar tematikájú irodalmi/történelmi alkotások hazai szerzők általi megzenésítését – zenei értékének megfelelően vagy épp attól függetlenül. (FK)