Magyar Telekom Szimfonikus Zenekar Szeptember 20.

A koncert hangütését a nyitány adta: jó diszpozícióban játszó zenekart hallottunk, kiegyenlített vonóskarral (beérett az utóbbi évek megannyi minőségi törekvése!), s néhány kezdeti gikszertől eltekintve, remek fúvósokkal. Olyan együttest, amely biztos szólamtudás birtokában folyamatosan figyel a dirigensére. Ettől élettel telt meg a pódium – s lehetetlen volt a jól ismert műveket pusztán újrahallgatni: fokozatosan kellett végigkísérnünk a tételeket, a kezdőhangtól az utolsó hang elhalásáig. Monumentális tablót vázolt fel a Coriolan-nyitány – de formátumban erre korántsem rímelt (rímelhetett) a Sors-szimfónia. A mindinkább trenddé váló tempó-hajszolás ugyanis olyan mértéket öltött, hogy immár átírta a mű érzelmi-indulati tartalmát. A tempó ugyanis nem független a léptéktől – a megszólaltatottak horderejét óhatatlanul is csökkentette. Lehet, hogy a tudatos deheroizálás szándéka (is) vezette Keller Andrást, amikor nem adott időt a sorsmotívumnak és a folytatásnak, hogy megrendítse a hallgatót. Jelen-időben múltat idézett, amennyiben hangzó emlékképek előhívására kellett hagyatkozni, midőn - a gyorsolvasás analógiájára keresem a szót - elsuhant előttünk (jelen idejű kidolgozottsággal) a négy tétel történése. A gyors nyitótétel folytatásaként érződött a tempó-kontraszt a II. tétel hallatán – ámde a személyes hang meghittségének megnyilvánulására, az intenzív jelenléttel megszólaltatott dallamok szuggesztivitására aligha kerülhetett sor. Az eredmény: szép zene, nem több. Aztán jött egy fergeteges scherzo, erőt-próbáló a mélyvonósoknak (bírták az iramot!), ami a legszélsőségesebb romantikusok virtuozitás-igényét is felülmúlta. Szinte szikráztak a vonók, a sebes iramban alig észleltük a hangmagasságokat (s így a dallamokat). Helyettük kaptuk a száguldás impresszióját. Ezt aligha lehetett fokozni; elmaradt tehát a Sorson diadalmaskodó Hős megjelenése a fináléban, a kiküzdött győzelem. Erőnlétet dicsérő, hogy az együttesnek volt energiája a hangos befejezéshez (ami persze hatásában aligha vetekedett a III. tétel bravúrjával).
Kétségkívül, ez is egyfajta lehetséges olvasata a partitúrának – miként képregény- vagy rajzfilm-adaptáció is készülhet bármilyen tematikájú műből. Már csak az a kérdés, hogy ad-e, adhat-e érdemi többletet. A befogadói élményt tekintve, a végigélés mélyebb nyomokat hagyott volna – így maradt mindössze az elismerés a játékosok fizikai teljesítményéért. Azon pedig aligha csodálkozhatunk, hogy az együtt-lélegző összjáték nem mindig érvényesült; érthető, hogy amikor a sebesség- ill. mozgás-öröm előtérbe került, megingott a zenei építmény statikája. Hasonlóképp, csökkent a dinamikai kontroll is – a dallamjátszó hangszer (ill. szólam) alkalmi döntésén múlt, hogy – ellentétben a melódia karakterével – túlharsogja-e a kíséretet, vagy ragaszkodik a zenében fogalmazottakhoz.
A műsor „hídformájában”, a két ismert-népszerű Beethoven-mű között a centrális szerep a Bartók-műnek jutott. A hangversenyteremben ritkán hallható kompozíciónak már a műsorra tűzéséért is csak hálásak lehetünk! Az eredeti apparátus előadói (a tulajdonképpeni négy szólistái) eleve élményt jelentenek a közönségnek; a hazai előadók eme rangos képviselői pedig külön inspirációt a zenekarnak. Várakozásunkban nem is csalódtunk: vitális előadás jött létre; kiváltképp nagy élményt jelentett a Bartók-muzsikában oly gyakran benne rejlő táncnak, táncos lejtésnek-lüktetésnek hangzó valósággá formálása. A bartóki zenei világkép dualitásának illusztrálására ideális művet hallgatva, mindhárom tételben a letisztultság-érzet volt a legerősebb. Az „apollói” és a „dionüszoszi” egyaránt közelinek tűnt – és a legemlékezetesebb perceket a lassútétel személyes vallomáshangja jelentette.
Az előadás képes volt ébren tartani a hallgatóság érdeklődő figyelmét – ennek köszönhetően a szó minden értelmében „nyitott fülekre” talált maga a mű is.
A nyitókoncert: magas mércét állított. Várjuk a folytatást!  (FK)