MÁV Szimfonikus Zenekar - 2010. Június 9.

A Lukács Miklós bérlet 6. estjén Sibelius – Beethoven - R. Strauss műsorral búcsúzott az idei évadban közönségétől a MÁV Szimfonikus Zenekar. Visszatérő, kedves vendég volt a szólista, Jandó Jenő, karmesterként pedig Csaba Pétert köszönthettük.
Valószínűleg a vendégkarmester személye indokolta a két Sibelius-tétel műsorra tűzését; a vezényletével 1994-ben Finnországban készült Sibelius-lemez az USÁ-ban elnyerte „Az év legjobb felvétele” címet. A Románc és az Impromptu viszont ezen az estén aligha tudott lelkes rajongókat toborozni a leghíresebb finn szerző muzsikájának.
Tény, hogy az utóbbi években jelentős minőségi változás következett be a MÁV Szimfonikusok vonóskarának játékában. Mégis, a vendégkarmesterrel, akinek kezéhez bizony szokniuk kellett, mindkét vonószenekari darabban szembeszökően érvényesültek hibák, hiányosságok. Az unisono-játék gyilkosan nehéz tud lenni, hiszen a legkisebb pontatlanság is könnyen kihallható. Ráadásul, az indítások (az est további részében is gyakran) pontatlanok voltak. Mintha letört hegyű ceruzával próbálnánk határozott kontúrt rajzolni. Kiszámíthatatlan volt, hogy mikor csatlakozik valaki – akárcsak hajszálnyival – később a szólamhoz. A kiegyenlített hangzást nehezítette az is, hogy a vonóval való gazdálkodás korántsem volt egységes; néha akár egy pultnál egymás mellett ülő játékos vonója is külön utakon járt. Ugyanakkor, dicséretes volt az artikulált játékra való törekvés; sajnos, megannyi hangsúly, sforzato öncélúan szólalt meg, anélkül, hogy értelmezett jelentése lett volna egy-egy folyamaton belül. Áttetsző volt viszont a felépítés a polifon részekben; formatani elemzéshez kiváló mintapéldát nyújtana mindkét tétel előadása. Ami elengedhetetlen a Sibelius-tételekben való gyönyörködéshez, az a vonóshangzás szépsége – finn együttesek felvételein csak ámulunk az egységes tónusú, szólisztikus igénnyel megszólaltatott vonós-szólamok hallatán. Csaba Péter néha zenei folyamatokat próbált mozdulataival életre hívni (kevés hangzó eredménnyel), máskor a kottában található előadási jeleket akarta hangzó életre kelteni (sikeresen).
Az unisonók réme ott kísértett Beethoven c-moll zongoraversenyében is. A szólista társaságában mintha kissé felszabadultabb lett volna a zenekar – de az a bensőséges-meghitt együtt-muzsikálás, amit Jandó Jenő oly gyakran kiprovokál kísérő együtteseitől, ezúttal elmaradt. Kárpótolt viszont ezért megannyi részlet-szépség, más alkalmakkor elsikkadó dallamfordulat, a partitúra gazdag változatosságának megannyi jele. Az első tételre még rányomta bélyegét a Sibeliusban megtapasztalt statikus zenélésmód; fokozatosan oldódott a hangulat (inspiráló lehetett a lassú tétel megindítóan szép kezdete, Jandó varázslatos E-dúr tónusa) – de az egy-egy tétel formai ívének nemcsak feszülése, de még kijelölése is mintha hiányzott volna. Szép részletek sorjáztak, elsősorban lineáris-melodikus kidolgozottsággal, s amikor végre a játékosok is megélték a harmónia-, illetve funkcióváltásokat, komplexebb hangzáskép ígérete sejlett föl. A versenymű legnagyobb élményét a finálé jelentette.
A szólista két rövid ráadás-száma hallatán arra kellett gondolnom, milyen nagy értéke lehet a szólisztikus megnyilatkozásoknak az olyan közönség számára, amely bérletesként a zenekari muzsika mellett kötelezte el magát. Aligha lehet véletlen, hogy kitörő lelkesedéssel köszönte meg a hallgatóság a slágergyanús Schumann-tétel, a Träumerei bensőséges megszólaltatását.
A nagy falat a végére maradt, a Hősi ének. Itt tört fel a korábban kispórolt dinamizmus – itt talált egymásra leginkább karmester és zenekara (a hegedűszólót a zenekar egyik koncertmestere, Gabora Gyula játszotta). Ez is azt mutatja, hogy a darabok speciális nehézsége nem rakható sorba fokozatossági elv alapján. Itt, amikor forrongott a zenekar, sokkal több pontos szólam-indulást hallottunk – ezúttal ki-ki akkor is követte a zene menetét, ha szünetelt a szólama. A fúvós-szólók között a néhány sikerületlent feledtették a kamarazenei-érzékenységűek, amelyek többségben voltak. Úgy tűnik, ez a zene közelebb áll a zenekari játékosokhoz, könnyebben azonosulnak vele (talán a nagyobb kihívás is lelkesítően hatott?) – a könnyebben áttekinthető partitúra, amely első látásra akár könnyebb játszanivalót is ígérhetne, feszélyezi őket. De lehet, hogy egyszerűen arról van szó, hogy a próba-időből jutott kevesebb a nyitószámoknak.
Ismét véget ért egy évad – a záró est hangulata összességében olyan volt, hogy szinte sajnálkozunk azon, hogy az új bérleti szezon csak ősszel kezdődik. (FK)