Megkezdődött a Vajdahunyadvári Nyári Zenei Fesztivál
Az idei évadot szimfonikus zenekari koncertek nyitották: július 11-én a Szent István Király Szimfonikus Zenekar, 14-én pedig a MÁV Szimfonikus Zenekar adott koncertet.
Először Záborszky Kálmán vezényletével Beethoven-estre került sor, műsorán a Prométheusz-nyitánnyal, Szabadi Vilmos szólójával a D-dúr hegedűversenyre, majd a VI., Pastorale-szimfóniára.
A környezet, mint mindig, varázslatos, a látogató hagyja elvarázsolni magát. Ennek megfelelően elengedi magát és vár. Ebből az alap-gesztusból adódóan, jó közönség jutott az előadóknak. Hozzájárult ehhez az inkább többé mint kevésbé ismert műsor – amikor a hallgató alapgesztusa az volt, hogy várta a felcsendülő hangokat-dallamokat, nemritkán eleve tudva azt, hogy mi fog következni. Az ilyen figyelem azzal a haszonnal jár, hogy rögvest feltűnnek olyan sajátosságok, amelyek a korábban ismert interpretációkhoz képest újdonságot hoztak. Megélhető az ilyesmi többletként csakúgy, mint eltérésként – de az ismert kompozíciók műsorra tűzésekor általában lehet számolni ezzel.
A Prométheusz-nyitány – az Eroicából ismert fordulatokkal – ideális bevezetés volt, szépen is szólt. A közönség könnyen hozzászokott ahhoz, hogy erősítés hiányában a halk részeknél ugyancsak hegyezni kell a fület. A Hegedűverseny igencsak próbára tette a türelmet, s ennek elsődleges oka abban keresendő, hogy – nem tudni, mi okból, de voltaképp a hallgatóság számára teljesen mindegy, hogy miért – valamiféle biztonsági megoldásra törekedett a karmester. Záborszky Kálmán felkészítő-gyakorló játékra emlékeztetően, szinte csupán taktírozott, eléggé részletező beintésekkel. Összetartotta az együttest, az tény – de vajon tényleg ilyen rövid pórázra engedve kell vezetni ezeket a muzsikusokat? A nagyobb zenei egységek összefogását, a formálást, a dallamok ívének megrajzolását teljesen mellőzte a karmester – s ennek megfelelően, eléggé földközeli maradt az előadás. Kicsit nehézkes és nagyon iskolás volt. Erről a tényről azért Szabadi Vilmosnak gyakran sikerült elterelni a figyelmünket; gyönyörű színű hegedűhangja önmagában is gyönyörködtető volt, s hogy alatta/mögötte többnyire pontos volt a kíséret, az szinte kielégítőnek tűnt. Hogy bátrabb-felszabadultabb játékkal mennyivel nagyobb hatást tudtak volna kelteni, azt azokon a helyeken mérhettük le, ahol fokozást követően átütőerővel, elementárisan szólt a muzsika. Legjobban a játék-örömöt hiányoltam – talán ha biztonsággal lehetett volna kockáztatni gyorsabb tempóválasztást, ez a probléma fel sem merül.
A VI. szimfónia kezdete ígéretes volt – ám egy idő után ismét bekövetkezett a hangot hangra sorjáztató, rövid-léptékű muzsikálás. S ahogyan csökkent a muzsikusok által gondolatban összefogott zenei egység, úgy kezdtek elmosódni a karakterek – úgyhogy a zárótétel végén a hallgató úgy érezte, nem befejeződött, hanem abbamaradt a ciklikus kompozíció.
Ami a felkészülést illeti, lelkiismeretes műhelymunka előzhette meg a szereplést. Szép példája volt ez a koncert annak, hogy a szabadtéri muzsikálás nem szükségszerűen igénytelen, remekművekkel is csak kikapcsolódást biztosítóan szórakoztató tud lenni. (FK)