Miskolci Szimfonikus Zenekar - 2010.Március 8.

Miről is van szó? A Miskolci Szimfonikus Zenekar ezúttal Weiner-Mozart-Elgar műsorral jelentkezett (karmester: Kovács László, Mozart B-dúr zongoraversenyének - K. 450 – szólistája Ránki Dezső). Akár fanyalogni is lehetett, miféle műsor ez - egészen a koncert kezdetéig! És itt kezdődnek a tanulságok. Beérett sok munka gyümölcse, divatos kifejezéssel élve, minden „összejött”. Utólag csak dicsérhetjük a műsort, ugyanis e művekben tudása legjavát tudta adni a zenekar. (Tanulságos lett volna a szűkebb értelemben vett szakma, a karmesterek és zenekari játékosok számára!)
Weiner Szvitje (Op. 18) elemi erővel hatott. A szerző divertimentóit megelőző kompozícióról van szó. E mű 1931-ben készült, abban az évben, amikor Lajtha László felhívta az általa gyűjtött hangszeres népzenére Weiner figyelmét. Népzene és műzene „kapcsolata” sokat változott az elmúlt évszázad(ok)ban, részben annak köszönhetően, ahogyan a koncertlátogató (komolyzene-kedvelő) közönség időről-időre másképp viszonyul ahhoz a történeti zenéhez, amely egykor széles népréteg „közkincse” volt, majd az értékét felismerő komponisták jóvoltából több-kevesebb polgárjogot nyert a pódiumon is. Mind a zenekarban, mind a közönség soraiban szép számmal voltak olyanok, akik már beleszülettek a táncház-mozgalomba, vagyis ők már történeti távlatból élik meg a „kétféle kultúra” találkozásait.
Ízes, hangulatos muzsikálást hallottunk, olyat, amiből arra következtethetünk, hogy a játékosok értőn olvassák a kottát, kihallva a népzenei intonációkat, karaktereket. Weiner zenéjében egyébként is mind nagyobb jártasságra tesznek szert a zenekari művek hangzó összkiadásának köszönhetően. Ezúttal az élő muzsikálás és a hangfelvétel-készítés egymást kölcsönösen segítő-erősítő hatása érvényesült: a stúdiómunka precíz-alapos felkészültséget követel – úgy tűnik, ez a munkamorál „vérévé vált” a zenekarnak, s hasonlóképp komolyan vették a budapesti koncertet is. Jutalmuk nem is maradt el: olyan figyelmes hallgatóságot kaptak, amilyen ritkán gyűlik össze a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben. Ideális esetben ilyen lehet egy „lemezbemutató koncert”; amikor már teljes biztonsággal birtokolják az előadók az anyagot, ugyanakkor viszont a koncentrált stúdiómunka után, hallgatósághoz jutva, élményszerűen osztják meg a publikummal mindazt, amit a kottából megtanultak. Az ihletett előadás hallatán szívesen teszünk egyenlőségjelet a kompozíció és annak megszólaltatott alakja közé.
A nagylétszámú zenekar szerves egységet képezett; ott feszültek a láthatatlan erővonalak azok között a szólamok között, amelyek a partitúra szerint kapcsolatba kerültek. Várták a belépést, akik utótaggal válaszoltak valamely előtagra, máskor azért figyeltek „készenlétben”, hogy továbbadják a hangszercsoportok között vándorló motívumokat. Hangszerek, hangszercsoportok társasjátéka volt, ahol mindenkinek érdeke, hogy senki se rontsa el…
A hátsó pultoknál, „takarásban” sem lustálkodtak a vonósok, azonos indulattal suhantak a vonók, mindig minden a legjobbkor érkezett. Ugyanakkor, nyoma sem volt drillnek! Kétségkívül alapos felkészítő munka kell ahhoz, hogy a játékosok maguk is állandóan bele akarjanak helyezkedni a születő hangzásba, azaz, ne várjanak intésre-utasításra. Kovács László azzal a jó érzéssel állhatott a dobogón, hogy ismét végigélheti muzsikusaival a zenei folyamatok élményét; figyelmével, mozdulataival csupán megerősítenie kell az előadókat, visszaigazolni, hogy minden megy a maga rendjén.
Rangos szólistával fellépni mindig öröm – Mozart zenéje viszonylag kis zenekart igényel. Hogy mégis minél többen részesüljenek a zongoraverseny élményéből, korántsem drasztikusan csökkent a vonóslétszám. E döntés helyességét igazolta, hogy a játékosok hihetetlen érzékenységgel társultak a szólistához, aki mindvégig „biztonságban” érezhette magát. Talán csak a zárótételben sokalltuk a zenekari játékosok intenzitását.
Szünet után Elgar Enigma-variációiban valamennyi hangszercsoport brillírozhatott – s tette is, az erőfeszítés legkisebb jele nélkül. A nagylélegzetű kompozíciót kihívásnak tekintették, afféle nemes virtusnak: nyoma nem volt a „biztonsági” megoldásoknak, minden variáció élt. „Bevállalták” a veszélyes tempókat is (sikerrel vették az akadályokat), s a dallamívek, formarészek dinamikai felépítésében sem torpantak meg soha. A rézfúvósok is remekeltek, elhitetve, hogy hangszerük nem kevésbé mozgékony, mint a fürgébb dallamokhoz szokott fafúvósok. Remekül megfeleltek funkciójuknak a ritkán megszólaltatott ütőhangszerek is, számtalan ütemnyi szünet után minden ütés pontosan érkezett. Hasonlóképp, a bőgők sem érezték alárendeltnek a szerepüket, amiért ritkán kapnak melodikus anyagot: minden megszólalásukkal az össz-hangzást gazdagították. A zenekar rátermett koncertmestere szólistaként is remekelt.
Az Elgar-előadás próbája, hogy hogyan fogadja a közönség. Nos, erre aligha lehet panasz! A fegyelmezettség korántsem a passzív kikapcsolódás jele volt – áradt, hömpölygött a muzsika, képzeletbeli utazásra invitálta a hallgatóságot. Nem volt más dolgunk, mint követni a hangokat - akárcsak a patkányok a hammelni patkányfogót. Varázslat volt, semmi kétség.
Aztán csend, majd taps. Milyen kár, hogy a – megannyi szempontból motiválható – tetszésnyilvánításnak nincs objektív mércéje. A brávózás aligha, sőt, a taps terjedelme vagy intenzitása sem mérvadó. Mert az ember néha (nagyritkán) csak ül, és azért nem tapsol, mert nem akarja megtörni a varázst…
Ilyen összeszedett, magától-értetődő, felszabadult muzsikálást még sohasem hallottam a Miskolci Szimfonikus Zenekartól. Biztos vagyok benne, hogy aki részese volt ennek az estnek, keresni fogja a lehetőséget, hogy újrahallgassa az együttes játékát, vezető karmestere irányításával. Ezt a lécet közösen helyezték váratlanul/meglepően magasra. Jó lenne, ha kiváló teljesítményük mind nagyobb nyilvánosságot kaphatna – mind nekik, mind pedig a mindenkori hallgatóságuknak. (FK)