Nemzeti Filharmonikusok- 2010. február 25., március 5.

Nem okozott csalódást Mozart Klarinétversenye sem; azt a fajta lélegzet-visszafojtott figyelést tudták elérni a művészek, ami a tételszünetekre kispórolt köhögés- és krákogásrohamokban mutatkozik meg. Mert amíg szólt a muzsika, fegyelmezte magát a hallgatóság. Widmann olyan szólista, akivel jó lehet együttmuzsikálni. Klarinéthangja behízelgő szépségű, érzékeny tónusú – ugyanakkor ezzel nem elkápráztatni akarja a közönséget, hanem a kifejezés szolgálatába állítja. Érezhetően „egy nyelvet” beszél Kocsissal és a zenekarral; magától-értetődő természetességgel találta meg helyét az össz-hangzásban – vagy méginkább: az érzékien szép klarinéthang, ráadásul állandóan a kifejezés szolgálatában, minden muzsikus-partnert maximális teljesítményre inspirál. Az ilyen koncert-élményeket szeretné (lehetőleg azonnal) hangfelvételen magával vinni az ember!
A Nemzeti Filharmonikus Zenekar vezető karmesterével rendre igényes produkciókat biztosít közönségének – ez a bécsi klasszikus félidő viszont egyértelműen elementáris élményt adott. Talán nem csoda, hogy nem tudott hasonló intenzitással hatni a szünet után a Brahms-szimfónia. A brahmsi „mélységeket és magasságokat” hiába vártuk – a nagyobb létszámú zenekarból nem sugárzott hasonló erejű intenzitás.
Ezen az esten ifjú vendégként Sárközi Lajost mutatta be Kocsis Zoltán, aki a Zeneakadémián Perényi Eszter növendéke. Szólójával ismét tanúbizonyságát adta tehetségének – legutóbb zenekari est szólistájaként az MR Szimfonikusokkal lépett fel ugyanitt.
   Azt hihetnénk, a zene (s a kiváló muzsikusok) varázshatalma végtelen. A március 5-i est fanyar tanulsága: vannak kivételek. Nehéz megérteni, hogy a bérleti közönség ne legyen fogékony a csodára, ezesetben Jörg Widmannra, akinek egészen kivételes muzsikus-voltához aligha férhet kétség. Még aki nem elkötelezett híve a kortárs zenének, attól is elvárható (lenne), hogy érdekelje annak a muzsikusnak a saját zenei világa, akinek az álomszép Klarinétversenyt köszönhette. Sokaknál a csoda nem tartott 8 napig – őket még a trombitás-fenomén Szergej Nakarjakov fellépése sem hozta lázba. „Aki nincs itt, nem hiányzik” – szokta volt mondani Pernye András, ha gyér hallgatóság látogatta valamely óráját. Ezúttal is adjunk hangot inkább annak a megbecsülésnek, ami kijár a koncertet végighallgató idős zenebarátoknak, akik a náluk generációval fiatalabb szerző művészete iránt is érdeklődnek!
A három mű egyre nagyobb apparátust foglalkoztatott. Már a Freie Stücke (Szabad darabok) lényegit árult el szerzőjéről: a hangszínek (színkeverések) iránti egészen kivételes affinitást. A 10 tételt tekinthetnénk akár 10 kamara-koncertetűdnek; mindegyik egy-egy központi gondolatot jár körül. Sem az egyes tételek, sem a mű egésze esetében nem az tűnt fel, hogy - miként az ismertetőből megtudtuk meg - „semmilyen formai logikának, szerkesztési elvnek nem óhajt megfelelni”, hanem valamely szabad ötlet végiggondolásának tűnt. Némelyiknek akár programcímet is adhatott volna a szerző. Az etűd-jelleg a „mércében” mutatkozik meg; többnyire hagyományos vagy szokatlan értelemben nehéz szólamok alkotják a tételeket – de a hangszertechnikai elvárásoknál is magasabb a kamaramuzsikusi összjáték iránti igényességük. A választékos, a szerzői szándékot mind teljesebben visszaadó interpretációt könnyíti a komponista irányító jelenléte. Mindenesetre csakhamar nyilvánvalóvá vált: nemcsak saját hangszere „lelkét” ismeri Widmann. Végighallgatva a darabot, megállapíthatjuk, találóbb címet nem is adhatott volna trombitára és kiszenekarra írott művének. Valóban ad absurdum – már az elképzelés is, hogy a lekottázottak realizálhatók! Szergej Nakarjakov, akinek a mű készült, különleges körkörös légzéstechnikájával magától értetődően győzi az elképesztő szólamot. Csak bámuljuk, s nem akarunk hinni a szemünknek, hogy nincs csalás, nincs ámítás – mindez megvalósítható. Akik közelről látták, hitetlenkedve mondták: se el nem sápad, se ki nem vörösödik a feje; Nakarjakov elegánsan játszotta, ki tudja, hányadszor a 2006-os bemutató óta. Ez vicc – borzolódtak a kedélyek; s ha így van, Widmann a humorban nem ismer tréfát.
Widmann szerzői alapállására jellemző, hogy gondolkozó muzsikus; a történeti zenék alapos ismeretében nyúl vissza alap-elemekhez. Evidenciának tűnő (hagyományos) megoldások, jelenségek általános érvényét kérdőjelezi meg – ebből adódik, hogy nem tagadással semmisít meg, hanem új olvasatával jelentésekkel gazdagítja az ily módon átértékelt hangzásokat. Bizonyosra vehető: elképzeléseit mindig akusztikus kontrollnak veti alá, s kizárólag a sikerült kísérleteit tekinti (s tartja számon) kompozícióként. Vokális címet viselő zenekari művei sorában a Liedet és a Chort követi a műsor második részében felhangzó Messe. Widmann képes megoldani a hangszerek nyelvét; a Misét elsősorban azok értékelték, akik a ciklus állandó részeinek latin szövegét ismereték, s így értően tudták követni a folyamatokat. Számukra nyilvánvaló volt a mű szemantikai végiggondoltsága-kidolgozottsága. Aki nem volt birtokában a „szinkron”-kulcsnak, kizárólag zenei szempontokra figyelhetett; a faktúra-váltásokra, a választékos hangszerelésre – s arra az inspiráló-inspirált figyelemre, amellyel a Nemzeti Filharmonikus Zenekar tagjai (és a kisegítők) láthatóan-hallhatóan komolyan vették a zenei feladatot. Ja, és sokáig beszédtéma lehet a terem valamennyi pontjáról észrevehető ütős-malőr (az egyik fémlemez leszakadása rögtön a nyitótétel elején) – ennyit a fecsegő felszínről. (FK)