November 12. – MÁV Szimfonikus Zenekar
Először hallottam az Operettszínházból az Olasz Kultúrintézetbe való áttelepülése óta a zenekart, s kiderült: aggodalmaim és félelmeim feleslegesnek bizonyultak. A közönség „teljes jogú” koncertteremként fogadta el az új helyszínt, s a zenekar sem bagatellizálta el a délelőtti fellépést. Az új terem kihívást jelentett a karmesternek is, erre vall, hogy különböző ülésrendekkel kísérletezett. Ennek eredményeképp a szokatlanságból erényt kovácsolva, nemcsak intenzív játékra, hanem aktív figyelésre is késztette a hangszereseket. Mert a rutin, a szokás – kétélű fegyver. A magabiztosság, a biztonságérzet vezethet felelőtlenkedéshez („úgyis tudjuk”) – viszont lehetővé teszi, hogy a ténylegesen felszabaduló koncentrációt máshová irányítsák az előadók. Ezen a délelőttön – általánosságban – elégedetten távozhattunk.
Az Esz-dúr „Mozart-félidő”-ben A varázsfuvola nyitányát és a „nagy” Esz-dúr szimfóniát játszotta Takács-Nagy Gábor vezényletével a MÁV Szimfonikus Zenekar, a szünet után Brahms II. szimfóniája szerepelt műsorukon.
A karmester valamennyi műsorszám előtt megszólította a közönséget, s nemcsak olyasmit mondott, ami olvasható a műsorfüzetben, hanem – személyes élményeket túl – csírájában elfojtott egyébként kétségkívül jogosan felmerülő kérdéseket. Ilyen például a zenekar létszáma. Mozart-korabeli szélsőséges létszám-adatokkal szembesítette a hallgatókat, rámutatva: a szerző a kis és a nagy létszámú előadásban egyaránt kedvét tudta lelni. Ezek után már csak az a kérdés, mekkora sűrűséget, töménységet bír el az adott mű illetve tétel, vagyis, hogy a pregnáns karakterizálással összehangolható-e a dinamika, a tempó, stb.
A varázsfuvola nyitányt ezúttal tudatosan ünnepélyesre dramatizálták. A számmisztikára fogékonyak (kiváltképp a szabadkőműves szimbólumok ismeretében) keresi a bűvös „hármasokat”, s interpretációs kérdés, hogy a kezdő akkordok esetében is érvényesüljön-e a három (azaz, esetenként a felütés és a főhang „egynek számítson”-e), vagy pedig pregnánsan kijátszva a felütést és a hangsúlyos helyre eső akkordot, az akkord három különböző „helyzete” érzékeltesse a hármasságot. Veretes hangütéssel indult a nyitószám, s az egész tételt megtöltötték intenzitással, tartalommal.
Fenséges hangzású volt a szimfónia is. Itt már elfoglalta szokásos helyét a koncertmester, de még mindig a vonósok előtti félkörben kaptak helyet a fafúvósok. A vonóskar hangzásarányait kedvezően befolyásolta, hogy ezúttal a hegedűszólamok egymás mellett ültek, de a brácsaszólam kikerült a pódium elejére (a szép tónussal játszó gordonkaszólam hangja ily módon is érvényesült). Talán az egész vonóskar szempontjából kedvező elhatározás volt a bőgősök közönséggel szembeni elhelyezése. A vonósszólamok és a fúvós-szólisták a saját eszközeikkel igyekeztek a vezető dallamra felhívni a figyelmet, ugyanakkor sohasem egyszerűsödött a hangzás afféle dallam+kíséret vázra, hanem éltek a belső szólamok is. A vitalitás, az intenzitás következményeként könyvelhetjük el a néha korpulensebb hangzást, mint amit – a korhű gyakorlat megannyi elhitető erejű interpretációjával a fülünkben – „megszoktunk”. De mindenképp örvendetes az egységes játék valamennyi vonósszólamon belül, s ha néha a dinamikai térképen el is rajzolódik egy-egy vonal, kicsorbul egy-egy frázis, a folyamatokban való gondolkozás hamar feledteti a pillanatnyi kifogásolnivalókat. (Egy megjegyzés: verset idézni – karmesternek is - csak pontosan, szépen…)
Kísérletként könyvelem ez azt a próbálkozást, hogy további, zenén-kívüli élményben is részesíteni szándékozzanak a hallgatóságot. A Brahms-szimfónia előtt – Takács-Nagy asszociációja értelmében odaillő – verset hallhattunk. Pontosabban, hallhattunk volna - mert a kihangosítás, esetleg már a felvétel minősége nem tette ezt lehetővé. Tóth Árpád szép verse Latinovits Zoltán elmondásában azok számára is nehezen követhető volt, akik tudták, vagy legalábbis ismerték az Esti sugárkoszorút. (A kísérletnek volt létjogosultsága – a következtetést remélhetőleg levonják az illetékesek. Tudom, újabban divat, több zenekarunk „kényezteti” közönségét meglepetés-vetítésekkel… de érdemi többlet ilyesmiből aligha származhat.)
Ráadásul, azonnal „ráindult” a szimfónia – azaz, váratlanul érte a kezdés a figyelmes hallgatót is (itt már a hagyományos helyükön ültek a fúvósok). A Brahms-muzsika hallatán fogalmazódott meg bennem az a hiányérzet, ami Mozart hallgatása közben is ott munkált: miközben a zenekar, karmestere irányításával, egy emberként dolgozik a hangzás létrehozásán, szinte elfeledkezik a lélegzetvételről (elsősorban a vonósok tehetik ez „büntetlenül”). Arról az élettani szükségletről, amely megkönnyíti a formálást, elsősorban a szép indításokat. A Brahms-tételekben nemegyszer már-már elfulladt a vonósdallam! Lehet előre beígérni természeti képeket, pasztorális légkört – de aligha valósul meg átélhetően, ha nem tágul a tüdő, hanem jó esetben is jólnevelten-feszélyezetten ülünk csupán… Ez a fiziológiai felszabadultság hiányzott ahhoz, hogy elhiggyük a D-dúr derűjét, s a harsány hangzást ne csupán „túl hangos”-ként tudjuk értékelni. (FK)