November 14. – Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara
Nehéz lenne megideologizálni e koncert műsor összeállítását – hogy kerül Szőllősy András Trasfigurazionija Rahmanyinov Paganini-témára komponált Rapszódiája elé, amikor a második félidőben Richard Strauss zenéje szól. Ettől még lehet persze jó, találhat kedvező fogadtatásra részleteiben is, nemcsak egészében. Viszont a rendkívül igényes 20. századi kompozíciót nyitószámnak tenni: merészség, akkor is, ha a zenekar képes koncentrálni. A közönség szempontjából könnyen a ráhangolódásnak eshet áldozatul, afféle kifutópálya, amelynek a végén tárul fel a valódi lényeg. Juraj Valcuha nem adott új szempontokat az interpetációhoz, legfeljebb összetartotta a játékosokat. Szőllősy művében szép pillanatokat köszöntünk a rezeseknek, s a vonóshangzás a dinamikus ritmus-patternekkel varázslatos volt. A bőgők játéka néha már-már ritmus-effektusként hatott; mintha nem is adott hangmagasságot szólaltatnának meg. Az előterükben kibontakozó szólisztikus cselló-hoquetus kevéssé tűnt meggyőzőnek. A harang-effektus kísérlet szintjén maradt.
A Rachmanyinov-rapszódia szólistájaként remek technikai felkészültségű zongoristát ismerhettünk meg a bolgár Evgeny Bozanov személyében. Kár, hogy számára a „hogyan” fontosabb a „mit”-nél, ráadásul, azon belül is a hatásosságra összpontosít. Pótcselekvésként egy hangszeres úgy és annyit mozoghat, gesztikulálhat, amennyi nem megy a hangzás rovására – ezúttal viszont a látvány inkább figyelem-elterelő volt. A kidolgozott látványvilágra való törekvés az elsődleges jellemzője Valcuhának is. Eltáncolja (rengeteg rugózó mozgással) a variációkat, a karakterek visszaadásához változatos mozdulatai vannak, s mimikáját sem kíméli – de kevés tényleges instrukciót ad a zenekarnak. Amikor „lötyögni” kezd az összjáték, nem tudja gyorsan helyreállítani a metrikus rendet. A gyakran könnyfacsaróra vett Desz-dúr variáció olyan kontroll-pont, ahol – ezúttal a modoros szalonzene hallatán - kiderült: nem igazán szívügye ez a mű sem a karmesternek, sem a szólistának.
Mind a Till Eulenspiegel vidám csínyjeiből, mind a Rózsalovag-szvitből hiányzott az atmoszférateremtő charmosság. Mindazt, ami ellenállhatatlanná teszi Richard Strauss zenéjét, a hatásosságra-törés kizárólagossága helyettesítette. Jóllehet, többségükben a virtuozitást igénylő részeket is győzték a hangszeresek, ám kedélytelenül játszottak. Ha az előadók nem tudják és nem érzik, mitől hatásos a játszanivalójuk, egészen biztos, hogy mást, kevesebbet közvetítenek a zeneiségből, mint ami a partitúrában rejlik.
Persze, ismert művek újrahallgatásakor életre kelnek a korábbi emlékek – s aki rajong valamelyik szerzőért/műért, azt óhatatlanul is befolyásolják korábbi élményei, ily módon már az újrahallgatás is örömet jelenthet. A másik lehetőség ritkább, amikor a már ismert mű újrahallgatásától további élményeket-ismereteket vár valaki. Az előadók szerencséjére, a Dohnányi-bérlet 3. előadásának közönsége hálásnak bizonyult. (FK)