November 17. – Nemzeti Filharmonikusok
Ölelkező rímes szerkezetű műsor várta a Klemperer-bérlet 3. estjének hallgatóit: két Te Deum között két hegedűverseny. A szerzők egymásutánját olvasva első látásra furcsállhattuk is, hogy került össze Haydn, Wolf Péter, Korngold és Bruckner. Kétségkívül, nem a szemnek tervezték a programot – annál inkább a fülnek! A Te Deumokban a Nemzeti Énekkar működött közre, nőikara a Wolf-műben is kapott énekelnivalót. Az est legnagyobb élményét kétségkívül a szólista, Baráti Kristóf jelentette, aki perfekciójával újra meg újra lenyűgözi hallgatóságát. Mint a műsorismertetőből kiderül, neki és a Budapesti Vonósoknak köszönhető Wolf Péter Utazás című darabja, amelynek szimfonikus zenekari verziója ezúttal került először közönség elé. Ami a műfajmegjelölést illeti, leginkább az apparátusra vonatkozik, s arra, hogy a szólóhangszernek kitüntetett szerepe van benne. Egyébként inkább szvit-jellegű a hat tétel egymásutánja, amelyek sorrendje még nem szilárdult meg. A felcsendülő verzió, a Jeruzsálem-fináléval, elhitető erejű volt. Hat város illetve tájegység, hangulattal, s többnyire táncos lüktetéssel jellemezve. A viszonylag rövid tételek mindegyike plasztikus, már első hangjaival atmoszférát teremtő. A hangképek színesek, néha harsányak – mindenesetre a szólamok együttese mindig arányosnak hat. Amikor már-már elnyomják a szólóhangszert, az akkor is rögvest módot talál az érvényesülésre – ettől is erősödik a verseny-jelleg a szóló és a tutti között. A vonóspartitúrához illesztett fúvós-szólamok közreműködése gyakran kevert színeket eredményez, néha olyan izgalmasakat, hogy a hallgató szinte zavarba jön: melyik hangszerek játszanak?!
A szünet után Korngold hegedűversenyével tartalmi rokonságot fedezhettünk fel, amennyiben a kompozíció témái saját filmzenéiből származnak. Tehát, vizuálisok előnyben – ki-ki élvezhette a látvány- és hangulati asszociációkra késztető műveket. Külön öröm, hogy ezúttal ideális ráadásszámot választott a szólista: A nyár utolsó rózsáját olyan érzékeny-szép tónussal játszotta, mintha időutazás során csöppent volna a hegedűsök aranykorából a MüPa pódiumára. Tökéletes technika (mindig mint eszköz a kifejeznivaló szolgálatában és sohasem öncélú fitogtatnivalóként), érzékeny muzikalitás, amelynek birtokában megtalálja azt a határvonalat, ameddig szívvel-füllel követhető az általa játszott (bármilyen stílusú) muzsika.
Antal Mátyás vezénylésével nagy biztonságról gondoskodott az előadóknak – mintha eleve adott keretet kellett volna minél szebb részletekkel kitölteni. Nehéz lenne meghatározni, hogyan tudta elérni, hogy Bruckner Te Deuma mindvégig lekösse a figyelmet. Látszólag magától értetődően született meg a kompozíció nem egy helyén orgonára emlékeztető felület – hogy ez mekkora bravúr, csak az tudja értékelni igazán, aki különböző színvonalú interpretációk emlékét őrzi… Kórusa, tiszteletlenül szólva, a megszokott módon remekelt, s ezúttal a hangszeres színek gazdag palettájával kápráztatott el. A szólisták körül Fodor Beatrix „égi hangjára” figyelhettünk fel. Van egy sajátos tónusa, ami önmagában is szép – ráadásul mindig a zeneileg-tartalmilag indokolt helyekre „spórolja ki”, ami elemző felkészülésről és tudatos szólamformálásról egyaránt tanúskodik. Az a ritka helyzet állt elő, hogy Bruckner-művet szinte rövidnek tarthattunk. Üdítő este volt. (FK)