November 18. - Budafoki Dohnányi Zenekar
Úgy tűnik, idén november 18-a kedvezett a ritkaságok, különlegességek kedvelőinek: az Universitas-bérlet 2. estjén Martinů vonósnégyesre és zenekarra komponált versenyműve is felcsendült. Vendégkarmesterrel, az osztrák Georg Kugival idehaza is eljátszotta műsorát, mielőtt turnéra indult volna, a Budafoki Dohnányi Zenekar. Eleve sikergyanús program, hatásos tálalásban. Bizet Carmen-szvitjében közbe „kellett” tapsolni, jó volt ismét végigélni a felidézett operarészleteket. A vonósnégyes-verseny szólistája a Németországban működő, lengyel muzsikusokból álló Apollon Musagète Quartet. Energikus játékuk minden bizonnyal inspirálta a zenekari vonósokat. A rendelkezésre álló különleges apparátust kihasználandó, műsorra tűzték Elgar Bevezetés és allegro című kompozícióját is, majd Liszt Mazeppájával búcsúztak a közönségtől (és ráadásként – ezt is betervezték a vendégszerepléshez – Brahms egyik magyar táncával).
Koncert műsorismertetővel – e típusnak is hagyománya van a hazai hangversenyéletben. És sajnos az is általánosnak mondható, hogy a zenekari játékosok némelyike arra az időre visszavedlik rossz diákká. Mintha a beszédhang arra késztetné némely hegedűst, hogy ő is hangot adjon gondolatainak, megjegyzések formájában. Eszerint a szerzőről és a művekről szóló néhány percet tényleg nem lehet csendben kivárni? (S ha már akkor fecsegett, a tételszünetet sem lehet kihagyni.) Ha ennyi fegyelme nincs az előadóknak, mi jogon várják el a kulturált viselkedést a közönségtől? Tudom, mindig mindent meg lehet magyarázni; de vajon miért kell „külön” foglalkozni a fegyelmezéssel, amikor elvárható lenne, hogy a fegyelmezettség - a nívós munkát megkönnyítendő - magától értetődő alap legyen. Korántsem jelenthet mentséget, hogy – akár TV-s közvetítések tanúsága szerint is – világklasszisoknál is előfordul ilyesmi. Ezúttal azért is érintett érzékenyen, mivel épp most készül turnéra a zenekar, ahol esetleg ugyanígy fog „viselkedni”.
Georg Kuginak évtizedes a kapcsolata a zenekarral, s hogy időről-időre vannak közös fellépéseik, sejteti: kölcsönös jó kapcsolatról van szó. Most is azzal az érzéssel vezényelhetett az est folyamán, hogy minden a legnagyobb rendben van. Talán túlságosan is beleélte magát ebbe, mert amikor hirtelen jó lett volna, ha azonnal reagál a hallottakra - passzívnak bizonyult. A karmester vitalitásra törekedett, s azzal voltaképp be is érte – bizonyos szempontból tőle keveset kaptak a hangszeresek. Két ismert-népszerű kompozíció keretében csendült fel a két ritkaság. Ami a kivitelezést illeti, a játékosok egyenletes színvonalat produkáltak. A dirigens számára kínálkozott a lehetőség műhelymunkára akár a repertoárdarabok egyénített hangzásvilágának kialakításával, akár pedig a különlegességek hangzás-arányainak finomításával. Aki először hallja a vonósnégyes és zenekar együttesét, összehasonlítási alap híján egyenlőségjelet tehet a mű és az interpretáció közé. Ha a műre kíváncsi, figyel, abban a biztos tudatban, hogy a közeljövőben nem lesz lehetősége az újrahallgatására. Figyel, s ebben szerepet játszik a látvány is – és amikor utólag visszagondol az élményre, felmerül benne a kérdés: milyen lett volna, ha nem látja az előadókat? Ami alapélményként megmaradt a versenyműből: a szólóegyüttes intenzív játéka. És itt konkretizálódik a hiányérzet, amiért elsősorban a karmester felelős: halk dinamikát legfeljebb hatásos kontrasztként hallottunk, a piano-szféra rétegzettsége, színei-árnyalatai bennmaradtak a partitúrákban.
A keretező műsorszámok természetükből adódóan láttatóak, színesek, jellegzetes ecsetvonásokkal plakát-felületet is kitöltenek. De a felhasználható színvilág kimeríthetetlenül gazdag! Az Elgar- és a Martinů-mű hangszínkészlete nyilvánvalóan más; érdemes lett volna rafináltabb árnyalatokkal is kísérletezni, a partitúra-sugallta lehetőségek keretei között. Annál is inkább, mivel megvan az a kontaktus a karmester és az együttes között, amelynek köszönhetően érdemes lenne közösen létrehozni nagyobb mélységélességű hangképeket – hiszen minden feltétel megvan hozzá! (FK)