November 18. - MÁV Szimfonikus Zenekar
Napjainkban mind gyakrabban lehetünk tanúi annak, hogy különböző szokatlan helyszíneken is felcsendül klasszikus muzsika. Olyanokat is megszólítanak a remekművek, akik egyébként messze elkerülik a hagyományos koncerttermeket. Akinek vérévé vált a hagyományos zenehallgatás, néha keservesen megbánja, ha az újszerű kísérletek tanújául szegődik.
A „Múzeumi muzsika” már-már bevett gyakorlat – általában az értékes kikapcsolódás a skála legmagasabb foka, pesszimális esetben dohogást vált ki, sűrűn emlegetve azt a bizonyos asztalra került csizmát. Amiért e fórumon ilyesfajta rendezvényről számolok be: kiszámíthatatlan, megtervezhetetlen eredménye a vállalkozásnak.
A Nemzeti Múzeum díszterme a 16 órai kezdés előtt csurig megtelt – szinte csak a csillárokon nem ültek az érdeklődők. Ezúttal olyanok, akik élőzenét hallgatni jöttek – a hallgatóság összetétele erősen emlékeztetett a Magyar Rádió nagy múltú (sokak által visszasírt) Márványtermi ingyen-rendezvényeiére. A magas-kultúra iránti érdeklődés ilyen megnyilvánulásai – sajnos – nem tartoznak a „felmértek” közé. Aki megélte ezt a légkört, aligha felejti el. Pozitív visszajelzés volt a zenekar vezetőinek és az előadóknak egyaránt, amely a nehéz gazdasági helyzetben erőt adhat, s megerősíti a hitet, hogy érdemes.
Volt szórólap, a leglényegesebb információkkal: műsorral és a közreműködő szólisták rövid életrajzával. A nyitószám Liszt Les Préludes-je volt, melyet igazi kuriózum követett: Poulenc két zongorára és zenekarra komponált d-moll versenyműve, a Horus Piano Duo közreműködésével. A második rész a Győrben működő Dobi-Kiss Veronika áriaestje (zenekari betétszámokkal). Dirigensként azt a fiatal amerikait ismerhettük meg, aki ettől az évadtól a művészeti vezető asszisztenseként a zenekar rezidens karmestere. Teddy Abrams aki egyébként zeneszerző, zongora- és klarinétművész, kétségkívül nagy ígéret. Hármas felkészültsége kiegyensúlyozott: alapos műismeret, a saját elképzelések megvalósítására inspiráló, kifejező mozdulatkészlet és kontaktusteremtő készség. Lelkes, ezáltal lelkesítő, stressz nélkül képes kihozni partnereiből tehetségük-tudásuk legjavát. A szimfonikus költemény úgy szólt, hogy magával ragadta a hallgatóságot, a Liszt-év értékes eseményei között tarthatjuk számon. Népszerű számok sorjáztak a második részben – afféle diplomakoncert-jelleggel, hogy számot adjon a jelölt felkészültségéről. Dobi-Kiss biztos szólamtudással érkezett (kottából csak Bach Máté-passiójának Erbarme dich áriáját énekelte), mindegyik áriát intellektuálisan felépítve szólaltatta meg. Énekének nagy erénye a kontrolláltság és a gazdaságosság. Sohasem erőlteti a dinamikát, viszont a hatás növelésére nem mindig választ ideális eszközöket. Túlvibrált volt Cherubinója, a Bach-áriában, amelyet épphogy győzött levegővel, hiányzott a formai ív feszülése, Gluck Orfeuszának „slágere” pedig zenei környezetéből kiragadva nélkülözte az érzelmi azonosulást. Hallottuk Delila Csókáriáját, a Seguidillát a Carmenből, s befejezésül a Trubadúr-beli Máglyaáriát. Egyre inkább a „tanár mintaszerű bemutatása” érzet kerített hatalmába, az éneklés felé billent a mérleg serpenyője, s vélhetőleg az énekesnő is kevesellte a karakterizálást, ezért mozgással próbálta pótolni. A zenekar, Trejer István koncertmesterrel az élen, s a karmester kidolgozott hátteret biztosított az énekszólam számára.
A taps: megbízhatatlan visszajelzés, amit komolyan is kell venni, meg nem is. Ezúttal leginkább a köszönet hangja volt. Megérte a ráfordított energiát, és azt szükséges (ám korántsem mindig teljesített) többletet, amit röviden „jelenlét”-nek nevezhetünk. A taps-köszönethez hadd tegyem hozzá – korántsem csupán a magam nevében – az elismerést, amiért a zenekar nem félszívvel, félvállról játszott a délutáni szereplésen, hanem olyan felelősséggel, ami koncertteremben is példamutató. Ezt is megérezhette a hallgatóság, innen az odaadó zenehallgatás. Egyszeri, megismételhetetlen élmény – voltaképp ez minden élőzene-hallgatás lényege. (FK)