November 20. - Pannon Filharmonikusok
Méltán előzte meg nagy várakozás a Pannon Filharmonikusok estjét, amelyet „Bogányi Tibor vezető karmester bemutatkozó, szezonnyitó hangversenye a Müpában” címmel hirdettek meg. Bogányival, akkor még vendégkarmesterrel, már többször fellépett a zenekar, mindannyiszor lelkes tetszéssel fogadták produkciójukat. A zongora mellől, vagy hegedűszólistaként irányító dirigens mind gyakoribb jelenség a pódiumokon – csellista ritkán vállalkozik hasonló feladatra, kiváltképp nagyzenekarral. Akár látott valaki ilyet, akár nem, könnyű felmérni a kontaktus-teremtés mostoha körülményeit: először is, az együttes jelentős részével lehetetlen szem-kontaktust teremteni, hosszas szünet után belépő szólamokra különleges figyelmet fordítani – sőt, együtt-induláskor még a beintés, valamint a tempó megadása is speciális megoldást követel. Éppen ezért, örvendetes, hogy Dohnányi rövid (alkalomra készült) darabja, a Szimfonikus percek után máris felcsendült Csajkovszkij népszerű műve, a Változatok egy rokokó témára. A műsor második részében, a szerző V. szimfóniájában már nem is vártunk (és nem is kaphattunk) meglepő élményt, ki-ki átadhatta magát a felhőtlen örömű zenehallgatásnak.
Csellójátékával Bogányi méginkább meggyőzte hallgatóságát arról, hogy egészen kivételes muzsikus. Pedig a gordonkamuzsika kedvelői nem panaszkodhatnak a hazai művészek teljesítményére. Mind közelebbi generációkból tűnik fel egy-egy fenomenális hangszeres művész, szuverén zeneiséggel és nehézséget nem ismerő technikai felkészültséggel (elég Perényi Miklós, Fenyő László és a legutóbbi verseny-felfedezett, Várdai István játékára gondolni). Mindegyiküknek van „erőssége”, egyéniségük-programválasztásuk a cselló-irodalom főcsapásai mellett más-más leágazásait járja be, s fedezi fel a mindenkori közönségnek.
Bogányi Tibor jött, játszott – és aki először hallotta, máris úgy érzi: összetéveszthetetlen a muzsikálása. Keresem a legkevésbé félreérthető meghatározást interpretációjára; ha nem tűnne túl hétköznapinak, az „oldott” jelzőre voksolnék. Hagyja a zenét szabadon lélegezni, ha kell, énekelni, azzal az érzettel, hogy mindig mindennek megvan a maga tempója, karaktere, s az egészben való helye-funkciója. Nem dramatizálja a szólamát, de nem is enged elsikkadni egyetlen hangot sem. Zenekarral oly felszabadultan muzsikál, amit ritkán enged meg magának szólista még akkor is, ha összeszokott az irányító dirigenssel. Annyira a zenében (az adott műben) él, hogy muzsikustársai felülmúlják a legmerészebb elképzeléseket is. Önkéntelenül is eszembe villant a Kurtág-Játékok kottáinak előszavából az axióma: a játék – játék, nem kell komolyan venni, ugyanakkor a játék – játék, tehát halálosan komolyan kell venni. E kettősség tökéletes egyensúlya avatta élménnyé a produkciót. Nem fér kétség ahhoz, hogy rendkívüli felkészülés előzte meg a produkciót – nem tartozik a hallgatóra, hogy milyen próbamennyiség eredményezett kiérlelt produkciót, de tény, hogy ideális kapcsolatot sejttet együttes és vezetője között. Az ugyan tagadhatatlan, hogy hasonló kaliberű vezénylő karmester közreműködésével lehetne finomítani a hangzásképen (fúvós-belépések), de korántsem biztos, hogy akkor is ilyen intenzív személyes részvétellel (elcsépelt szóval: jelenléttel) muzsikálna mindenki.
A zenekari tagok egyaránt tudták a szólamukat és a műveket. Miközben Bogányi Tibor rugalmas tempókat vett, fel nem merült a pontatlanság (sleppelés) kérdése, a hallgatónak nem kellett szurkolnia, hogy együtt legyenek. Felszabadult muzsikálás jellemezte a – műsornak megfelelően – nagylétszámú zenekart, s igényesség. Csajkovszkij zenéje általában „sikerbiztos” akkor is hat, ha csupán „leöntik” vele a publikumot. Ezúttal a széles dinamikai skálát kell kiemelni. A rokokó-variációk lélegzetelállító hatású suttogó vallomáshangja egészen kivételes szépségű volt. Azt ne is említsem, hogy a szólista technikai bravúrjai aligha maradtak hatástalanok a vonóskarra. (Külön szimpatikus gesztus, hogy a ráadásként játszott Piazzolla-tétel – Canto de octobre - úgyszintén szólista és zenekar közös produkciója volt.) Ezúttal korántsem kellett beérni élőzene-hallgatáskor azzal, hogy szemünk láttára, fülünk hallatára kel hangzó életre a partitúra – interpretációt hallottunk, felsőfokon! (FK)