November 24. - Nemzeti Filharmonikusok
Két ritkasággal kényeztette hallgatóit a Ferencsik-bérlet 3. estje. Janáček Glagolita miséjét követően Debussy ritkán hallható kompozíciója, a Szent Sebestyén vértanúsága csendült fel. Két félidő – két világ!
Úgy alakult, hogy az utóbbi években Janáček muzsikáját műfajonként fedezhetjük fel; az Operaház a Jenůfa színrevitelével jeleskedett – most pedig oratorikus főművére került sor. Az Ünnepi mise: reprezentatív kompozíció, kevés templomi együttes vállalkozhat megszólaltatására, így elsődlegesen a koncerttermekben otthonos. A késői kompozíció erőtől duzzadó, ugyanakkor a szerző nyilatkozata alapján bizonyosra vehető, hogy ezúttal nem a hit ereje munkált. Janáček - más műveihez hasonlóan – ezúttal is apró elemekből építkezik, s ezekből nagy kiterjedésű felületet hoz létre. Vélhetően a szövegnek is nagy szerepe van abban, hogy ezek a felületek általában karcosak, sprőd jellegűek. Ebből következően egy-egy lírai mozzanatnak rendkívül megnő a hatása. Mivel ezúttal csak a tételcímek jelentek meg feliratként, a hosszú szövegű misetételekben csupán azok próbálkozhattak meg a tájékozódással, akik latinul vagy magyarul tudják a miseszöveget. A fordítás hiánya mellett is szólhat érv: ily módon a zenére összpontosult a figyelem, igaz, annak árán, hogy a szólisták és a kórus szólamai színárnyalatokká minősültek. Kovács János vezényletével olyan interpretációt hallhattunk, amelyet pregnáns ritmusképletek uraltak – ám néha metrikus bizonytalanság érződött, némi összerendezetlenség a nagy apparátus különböző hangszercsoportjai között.
Másfajta zenei világba kalauzolt Debussy művének pódium-változata, pasztell-árnyalatok kavalkádjával. Megintcsak szembesülhettünk azzal, mennyire szegényes a szókincs a zenei történéseknek akár csak hasonlatokkal való visszaadásához is! Debussy-műveket szép számmal tart repertoárján a zenekar, s a stílusbeli jártasság valószínűleg megkönnyítette a játékosok számára a leírott kotta értelmezését. Itt minden nüansznak funkciója volt, az aktivitás és a passzivitás, a feszültségek és a színek egymásbajátszása és önállóan karakterizált megjelenítése tér-dimenziót érzékeltetett. Remekeltek az előadók, a legszebb perceket a kotta nélkül (közvetítő-eszköz híján még személyesebb kifejezőerővel) énekelt részletek jelentették. Remekelt a Nemzeti Énekkar is (a nőikar éteri énekére sokáig emlékezünk még), és külön elismerésre méltó narrátorként Pápai Erika teljesítménye, aki nyelvi nehézség nélkül illesztette a magyar szöveget a francia muzsikához. (FK)