Változatlan maradt a „Fővárosi év a fővárosban!” bérlet 4. estjének műsora, jóllehet az európai légtérzárak és az utazási feltételek kiszámíthatatlansága miatt változott mind a karmester, mind a szólista személye. Mendelssohn e-moll hegedűversenyének szólóját Kelemen Barnabás játszotta, karmesterként az évek óta Finnországban élő (ám most épp idehaza tartózkodó) Bogányi Tibornak köszönhettük a műsor második részét, Sibelius nálunk szinte ismeretlen két művét.
Változatlan maradt a „Fővárosi év a fővárosban!” bérlet 4. estjének műsora, jóllehet az európai légtérzárak és az utazási feltételek kiszámíthatatlansága miatt változott mind a karmester, mind a szólista személye. Mendelssohn e-moll hegedűversenyének szólóját Kelemen Barnabás játszotta, karmesterként az évek óta Finnországban élő (ám most épp idehaza tartózkodó) Bogányi Tibornak köszönhettük a műsor második részét, Sibelius nálunk szinte ismeretlen két művét.
A Pannon Filharmonikus Zenekar játékának színvonala emelkedő tendenciát mutatott; vélhetőleg a próbaidő jelentős részét a Sibelius-művekre szánták. A nyitószám, Richard Straus Intermezzójából a Keringő némi aggódásra adott okot; lépten-nyomon apró pontatlanságok érződtek, hol egy-egy szólamon belül, hol pedig a szólamok közötti összhangot illetően. Vagyis, hiányzott az a nagyvonalú elegancia, amit eleve elvárnánk a tételtípushoz; és az az árnyaltan differenciált hangszín-paletta, amivel Strauss muzsikája időről-időre elkápráztatja a hallgatókat. A versenyműben megcsodálhattuk Kelemen Barnabás káprázatos virtuozitását, rácsodálkozhattunk egyéni szólam-felfogására, amiből adódóan máskor elsikkadó részletek kerültek reflektorfénybe. A zenekari kísérőanyagban is feltűntek olyan motívumok, hangszínkombinációk, amik a mű sokadszori újrahallgatásakor is újdonságnak hatottak – ám hiányzott az a közvetlenség, amitől úgy érezzük, a szólóhegedű hangja már-már térélményként emelkedik ki a kíséretből. Talán eleve „tudottnak” gondolta a zenekar a versenyművet, vagy a második részre akarta kispórolni figyelmét-erejét? Akárhogy is történt, tény, hogy a szólista ráadás-számai „emelték meg” a szünet előtt az atmoszférát.
A Sibelius-művek viszont élménytadóan szólaltak meg. Talán a játékosok koncentrált figyelmének köszönhetően, plasztikusan formált tételek sorjáztak a III. (szimfóniában), s akár a program ismerete nélkül is élvezetes volt a Lemminkäinen visszatér című kompozíció. Ebben jelentős szerepe volt a karmesternek, akinek a figyelme a nagyformákon belül a jelentős apró mozzanatokra is kiterjedt. Ami a romantikus művek hatásos előadásánál nagy segítség az előadóknak: biztos kézzel mutatott rá a fontos mozzanatokra, amik meghatározóak valamely karakter kiemeléséhez. Balkéz-technikája lehetővé tette, hogy az artikulációs és a frazírozási finomságokat pregnáns mozdulatokkal jelezze; kiterjesztett mozdulataival dallamíveket rajzolt, majd egy-egy markáns hangsúlyt kért (és kapott), máskor a szólisztikus dallamtöredékeket játszó hangszereknek szánta mozdulatait.
Mindig karaktert is sugalló mozdulatai látványként is leköthették a közönséget – a nagy élményt viszont éppen az jelentette, hogy a gesztusok hangzásként is realizálódtak, ami arra enged következtetni, hogy a zenekar és a vendégkarmester munkakapcsolata harmonikus volt. (FK)