A Magyar Szimfonikus Körkép idei sorozatában mintha csökkent volna azoknak a hangversenyeknek a száma, ahol elszomorítóan kevesen ültek a nézőtéren. Sajnos, vasárnap gyér közönség jutott a Savaria Szimfonikus Zenekarnak, akik végül módosítottak meghirdetett imponáló műsorukon, s végül Robert Houlihan vezényletével Dohnányi: Szimfonikus percek című darabja és Kovács Zoltán I. fagottversenye után Brahms IV. szimfóniáját adták elő.
Dohnányi 36 opusza rendkívül kényes mű; remek előadásakor egyszerre élvezzük a szerző hangszerelő tudását, könnyed eleganciáját és a zenekar felkészültségét. Merthogy nagyon kell tudni a művet, hogy a virtuozitását ne azon mérjük le, hogy heroikusan küldenek az anyaggal a játékosok. Éppen ezért veszélyes nyitószámnak választani, mert könnyen – a sztereotípiává kristályosodott kifejezéssel – áldozatul eshet a bemelegítő funkciónak. Ez történt részben most is – kockázatmentes (néha egyértelműen biztonsági) tempóban hangzottak fel a tételek, ily módon a szerző által elképzelt karakterek nem juthattak kifejezésre, hogy hangulatokat már csak ne is kérjünk számon az előadóktól. Ilyen tempóban problémamentes volt a hangzás, megkockáztatom: érződött a játékosok kvalitása. Utólag már kár azon elmélkedni, vajon Houlihan nem látott több fantáziát a szellemes tételekben, vagy a kompozíció virtuózabb megszólaltatására is alkalmasnak tűnő muzsikusok közönyére vezethető vissza a kötelező penzum jellegű interpretáció.
Az estnek érdeklődésre leginkább számot tartó része a fagottművész-zeneszerző kompozíciója volt, amelyben Lakatos György remekelt. A fagottművész mindent tud, amire képes a hangszere (kortárs-kompozíciókban nemritkán az ő inspiráló hatására derülnek ki az instrumentum további rejtett képességei) – ezúttal tónusának szépségét emelném ki, ami változatos karakterizáló-készséggel párosult. Kiváltképp az éneklő fagotthang tűnt gyönyörködtetőnek, ilyet viszonylag ritkán hallunk.
A fregoli-darabként elővett Brahms-szimfónia tolmácsolása azzal a (sajnos, gyakori) tanulsággal járt, hogy nincsen „tudott” mű. Tehát, bárhogyan alakult is a próbaidő elosztása a műsorszámok között, a jelenlét intenzitásának csökkenése még a voltaképp tudott (a közönség részéről: ismert) művet is képes hatástalanná tenni. Jólnevelt unatkozással játszották – s vélhetően többen voltunk, akik hasonlóképp hallgattuk. Robert Houlihan mozdulatain nem érződött, hogy bármit is „kérne” a zenekartól; koordinált, s megelégedett valami érzelem- és indulatmentes, pusztán dinamikai változásokból – és a hangszerelésből – adódó hangszínképpel. A finom árnyalatokban gazdag, változatos magyar nyelv az ilyen előadásra tartogatja a „lejátszották” kifejezést… Kifogásolnivaló kevés volt benne, de élményforrás még annyi sem! Ha keményen akarnék fogalmazni, „letudták”. (Bizonyos szempontból kedvezett nekik a gyér látogatottság – az persze megválaszolhatatlan kérdés, hogy teltház láttán vajon mennyivel inspiráltabban játszottak volna. Így viszont - maradt a provincialitás! (FK)