Savaria Szimfonikus Zenekar 2009. Szeptember 23.

Felépített műsorra vall, hogy Madarász Iván 1982-ben komponált Echója következett; egy olyan darab, amely ugyancsak él a visszhang-hatás térbeli elrendezésével. Folytatódott a játékosok aktív muzsikálása - kizárólag utasításokat követve aligha lehetne ennyire érzékeny, dinamikailag árnyalt előadást létrehozni. Ezen az estén örömmel regisztráltuk, hogy ismét affinitást mutat a kortárs-művek iránt a zenekar; méltó zenei leszármazottjaként annak az egykori együttesnek, amely remek produkcióival országos figyelmet érdemelt ki (tehát, az akkor lehetséges legtágabb értő fórum elismerését!), jóllehet, tagságában szinte teljesen kicserélődött.
Számomra az est csúcspontját Vajda János (a szerző által opera-novellának nevezett) műve jelentette: Apokrif – az öt kenyérről. A tavalyi Budapesti Mahler Ünnepre készült kompozíció szólistája ezúttal is Fekete Attila volt. Most még a jelzésszerű jelmezt és kellékeket is nélkülözve került színre a darab – mégsem volt hiányérzetünk, olyannyira árnyalt volt a hangi megjelenítés. Remekelt az énekes: nemcsak szövegének minden szavát lehetetett érteni, hanem egyetlen pillanatra sem hagyott kétséget elbeszélése szereposztása iránt. Volt hangszíne az epikus elbeszélőre, a tartalmi kommentárra, az önidezetekre („azt mondom unokaöcsémnek”), s a néven-nem-nevezett „Ő” szavaira. Mindeközben zajlott a jelenidejű érzelmi-indulati történés, melynek megjelenítésében remek partner volt a zenekar. Vajda az elődök zenei nyelvének alapos ismeretében alakítja ki az általa használt „aktív szókincset”, s talán részben ezzel is magyarázható, hogy új művének akár már első hallásakor mindig valami ismertség-érzet ad biztonságot a hallgatónak. Így lehettek ezzel az előadók is – öröm volt látni, ahogyan a hosszasan szünetelő hangszerek játékosai mindvégig „benne maradtak” a történésekben. Igaz, megérte: a rafinált ritmikai struktúra, melyben hol egymást követték, hol pedig szinte áttűntek egymásba a már-már vizuálisan érzékelhető „síkok” (a narratívát a hangszeres anyag is leképezi), elementáris élményt jelent. A Čapek-novella nyomán kialakított szöveg fanyar humorának tánc-lejtésű hangszeres aláfestése sohasem tévesztette hatását. Érdemes lenne repertoáron tartaniuk e művet – kölcsönös hasznára szerző-előadó-hallgató triászának.
A műsor hatásos fináléja volt Lendvay Kamilló Rapszódiája, mely a MATÁV Szimfonikus Zenekar megalakulásának 90. évfordulójára készült. Itt lépett színpadra a legnagyobb apparátus, itt mutatkoztak meg a zenekari játék olyan erényei, amelyekre az előző darabokban nem nyílt lehetőség. Világos formálás, változatos hangulatú szakaszok sorjázása, mindig egyértelmű érzelmi-indulati töltéssel: olyan hallgatnivaló volt, amelynek megszólaltatását aligha kell „missziónak” tekinteni (és még mennyi hasonló kortárs magyar műről mondható ez el!). Amit hallottunk: természetes, jelenidejű megszólaltatása napjaink zenéjének. Történt ez a partitúrákat belülről ismerő, értő zeneszerző-karmester irányításával, oldott légkörben – olyan hallgatók előtt, akiket aligha kellett meggyőzni az új értékes zene „fogyaszthatóságáról”.
„Aki nincs itt, az nem hiányzik” – mondotta volt Pernye András, olyan hallgatókra célozva, akiket szinte csak index-aláíráskor látott. A veszteséget mindenki maga gyűjti magamagának. Aki kihagyta ezt a hangversenyt, sohasem fogja megtudni, miről maradt le. (FK)