A MÁV Szimfonikus Zenekar második Rózsa Miklós szerzői lemezéről

A MÁV Szimfonikus Zenekar második Rózsa Miklós szerzői lemezéről

A Brácsaversenyt és a Magyar szerenádot tartalmazó korong után ismét Mariusz Smolij vezényletével rögzítette az elsősorban méltán filmzeneszerzőként számon tartott Rózsa Miklós további négy művét. Közülük a legkorábbi a Rapszódia gordonkára és zenekarra (Op. 3.), amelyet a lipcsei konzervatórium végzős növendékeként komponált. Csaknem egy évtizeddel későbbi az eredetileg Capriccio, Pastorale e Danza című ciklus (Op. 14.), amely később a Három magyar vázlat címet kapta (az eredeti címet a tételcímek őrzik). A felkérésre írott Nyitányhoz nem tartozik konkrét-meghatározott program, ám óhatatlanul is kapcsolatba hozható az ’56-os magyarországi eseményekre való (érzelmi) reflexióval. Hasonlóképp felkérésre készült 1963-ban a Notturno ungherese, amelynek bemutatóját nem kisebb karmester vezényelte, mint Ormándy Jenő (philadelphiai együttese élén).
Csaknem három és fél évtizeden ível át a négy magyar hangvételű kompozíció, azonban ezt az „időbeliséget” aligha érezhetjük. A hazájától elszakadt szerző Nyugat-Európában csakúgy, mint Amerikában, nem felejtette el zenei anyanyelvét. Természetesen a magyar zeneirodalom hatását hiába keresnénk, viszont az idő múlásával mintha még élesebben körvonalazódtak volna azok a tipikus magyar fordulatok, amelyek felidézése a külföldiek számára is egyértelművé teszi e muzsikák „hovatartozását”. Annál nagyobb hatással van a szerző zenei gondolkodásmódjára filmzeneszerzői munkássága; ennek számlájára írhatóak a már-már plakátszerű egyértelműséggel felvázolt fordulatok. A motívumok karakterisztikusak, a tágasságot (nagytotál) többoktávnyi távolságban megszólaltatott unisono-fordulatokkal érzékelteti. Valamiféle „evidencia” hatja át ezeket a zenekari műveket; aligha okozhattak fejtörést akár a karmesternek, akár a zenekari hangszercsoportoknak és szólistáknak. Más szempontból tekintve, ezeket a tételeket intenzíven kell játszani, üresjáratok nélkül – a formarészek egymásrakövetkezése egyértelműen minősíti a szakaszok viszonyát. Ami alapkövetelmény: a mindenkori dallam prioritása a (kidolgozott) kísérettel szemben – ugyanakkor a dallamfordulatok szólisztikus igényű kidolgozása ugyanakkor nem társul játékost-próbáló technikai nehézséggel.
Harmonikus együttmuzsikálást sejtet a felvétel a Rapszódia szólistája, Mark Kosower, a karmester és a zenekar között. A hallgatnivaló tetszetős, távlatos visszapillantás arra a stílusra, amelyhez hasonló volt sajátja idehaza a divertimento-irodalmat gazdagító szerzőknek, s azoknak, akik a versenyművek virtuozitásával, színességével gyakoroltak hatást a közönségre. Modernnek legfeljebb rövid ideig tűnhetett „kortárs”-korában is – viszont a kikapcsolódáshoz színvonalas kompozíciókkal járult hozzá. Napjaink stresszes világában épp feszültségmentességével jelent különleges játszanivalót; az előadókat ingerküszöbük áthelyezésére készteti; olyan árnyalatokat, részleteket tart fontosnak, amelyeken egyébként könnyen átsiklik a figyelem. Ebben a megváltozott zenei mozgástérben átértékelődik a hangzás megannyi gesztusa – szokatlan feladat otthonosnak lenni itt.
A MÁV Szimfonikus Zenekar koncertjeinek műsorán rendszeresen szerepelnek ritkaságok, érdekességek, különlegességek. Az együttesnek tehát kifinomult az ilyesfajta alkalmazkodóképessége – épp ezért vállalkozhatnak eredményesen arra a feladatra, hogy a Rózsa Miklós szimfonikus műveivel először találkozókkal megszerettessék a szerző könnyű-kezű muzsikáját. Kamatozik az is, hogy gyakran/rendszeresen kísérnek énekeseket; nem becsülik alá a dallam jelentőségét (tudják: tematikus értékével nem elég tisztában lenni, hanem minden alkalommal oly módon kell megszólaltatni), s az időről időre váltakozó apparátusú kísérő-együttes mindig megtalálja a maga funkcióját a zenei szövet egészében.
A MÁV Szimfonikus Zenekar méltán visszatérő szereplője a NAXOS Rózsa Miklós szerzői sorozatának.

Fittler Katalin