A Miskolci Szimfonikus Zenekar legújabb felvételéről

Egymástól független körülmények összjátékának következménye, hogy Weiner Leó pályája előre aligha kiszámítható utat járjon be. A Zeneakadémia zeneszerzés-szakos növendékének, generációja kiválóságának hangszerelő tudása egészen káprázatos volt - erről korai zenekari művei tanúskodnak. Aztán csakhamar azt kellett észrevennie: zenei világa az érdeklődés körén kívül esik. A figyelem a Bartók és Kodály nevével fémjelzett irányzatnak jutott - akkor is, ha vitát váltott ki, vagy épp ellenzésre talált. Weiner - emberi habitusából adódóan - tudott háttérbe állni (s tette ezt szinte észrevétlenül, tapintattal). Talált más területet a Zene birodalmában,a kamarazene-oktatás területén, ahol kibontakozhatott, ahol hasznosítani tudta sokrétű tudását. Nemzetközi karriert befutott előadóművész-nagyságok emlékeznek (emlékeztek halálukig) arra a tanításra, amit "Leótól" kaptak, s amelyet idő-távlatból is kihallottak egymás játékából. Weiner tehát a kamarazene-tanárként örökítette rendkívüli zeneértését az ifjabb generációkra, ez jelentette muzsikus-lelke számára az önkifejezést.
A kompozíciókban megmutatkozó életmű tehát második helyre szorult (miként Kodálynál is egy idő után), az opuszok ritkásan követték egymást (akkor is inkább kamaraművek születtek).
Nagy szimfonikus kompozíciók ritkán készülnek az előadás legkisebb reménye nélkül. Az alkotó joggal vágyik műve bemutatására, s hangzó életére (azaz, repertoáron maradására). Ez utóbbi, nagy apparátusra fogalmazott darabok esetében gyakran vágyálom marad. Számolni kell ezzel napjaink zeneszerzőinek is - nem véletlen, hogy az utóbbi évek/évtizedek során ugrásszerűen megnőtt a (viszonylag kis apparátusra szánt) kamarazenei termés. (Ennek a helyzetnek elsődleges kárvallottjai a par excellence zenekari szerzők – és főleg azok a fiatalok, akikről talán soha nem fog kiderülni, hogy mekkora az affinitásuk a monumentális apparátus iránt.)
A Toldi életre hívásában megrendelés ill. felkérés is szerepet játszott. Vagyis, a megszólaltatás eleve biztosítottsága. Szívesen veszem át a kísérő-szöveg idevágó idézetét, melynek forrása a Magyar Nemzet 1952. december 4-i száma: "Az állami megbízások sokaságáról tudunk számot adni olvasóinknak és arról is, hol tartanak szerzőink e feladatok megoldásában..." Paradicsomi állapotok - sóhajt e sorok olvastán a kritikus, a kulturális híradásokhoz rendelkezésre álló jelenlegi publikációs lehetőségek ismeretében. Nem kevesebb irigységgel olvassa a január eleji "beharangozást" - jóllehet a bemutatóra csak 1953 novemberében került sor. Ugyanannak a koncertsorozatnak következő estjein került bemutatásra Szervánszky Fuvolaversenye és Kókai Hegedűversenye (melyek későbbi többszöri előadását vélhetőleg a szólisták ambicionálták).
Weiner nyilván felmérte a lehetőség kivételes voltát - korántsem "külső felkérésre" komponált darabról van szó, hanem arról, hogy a felkínált lehetőséget "szívügyének" akarta juttatni, olyan műnek, amelyben belső szándék realizálódik. Ismét a 19. századi magyar irodalomhoz fordult, s ezúttal Vörösmarty után Arany János remekét akarta lefordítani a zene nyelvére. Mert a Toldi - rendhagyó szimfonikus költemény. Nem véletlenül kapta a pontosító alcímet: 12 zenekari kép Arany János éposza nyomán.
És itt kezdődnek a művel kapcsolatos "problémák". Weiner híven követte a Toldi 12 énekét - ez határozza meg a nagyformát, ekképp tehát összetartoznak a tételek. A zenekari képek milyenségét meghatározza tehát az irodalmi alapanyag; másként formálódik a cselekményes és a leírásokban bővelkedő fejezet megjelenítése. Vannak visszatérő anyagok, amikor már bemutatott szereplő lép ismét a színre, vagy amikor hasonló érzelmek-indulatok kerülnek megjelenítésre. A tételek különböző terjedelműek, némelyikük akár a program ismerete nélkül is önmagában megálló egység, míg máskor érződik az illusztratív jelleg. Itt szembesülünk a programzenének ama korlátjával, hogy hiába a konkrét "előkép", a zenei tartalomnak saját léptéke van. (Elég itt a drámai idő sajátosságára utalni; arra, hogy íratlan szabályként elfogadjuk azt a sajátos időkezelést, miszerint az operaáriákban megáll az idő, miközben a valós idő ugyancsak múlik - míg a tényleges történések gyorsítottan zajlanak, akár recitativókban, akár prózai betétekben.)
Ahhoz, hogy valaki igazán értékelje Weiner művét, elengedhetetlen Arany művének ismerete. Más kérdés, hogy élvezni tudja az is, aki akár egyetlen sort sem olvasott a Toldiból. Hogy a két befogadó élménye mennyire különböző mélységű, arra aligha kell sok szót vesztegetni.
Visszaértünk tehát a mű sorstalanságához: az újrafelfedezések korában ismét mellőzöttség juthat osztályrészéül, hiszen az olvasástól mindinkább elszokni látszó nemzedékeknek aligha van mihez kapcsolni a zenei élményt. Marad tehát az "objektív" zenehallgatás, amikor járulékos ismeretanyag-adalék nemigen befolyásolja a tetszést. További problémát jelenthet a terjedelme (több mint egy órányi!) - önmagában is elrettentően hathat, az elmélyült figyelem hiánya pedig azzal a veszéllyel fenyegethet, hogy az érdeklődő egy idő után háttérzeneként hallgatja.
Mindezekben a kompozíció természetesen vétlen - csak épp megint dolgoznak az egymástól független körülmények... Mindenesetre, a Miskolci Szimfonikus Zenekar és karmestere, Kovács László jóvoltából jelentős esélyt kapott, amit hatványoz az, hogy a felvétel időtálló, tehát tetszés szerint újrahallgatható. Olyan előadásban ismerhetjük meg, amely meg is érdemli az újrahallgatást: korántsem csupán a szólamok lejátszására került sor! A zenekar nem most ismerkedik Weiner zenéjével, tehát "értőn" olvassa a kottát. S fokozott mértékben teszi ezt a karmester, aki jelentős repertoár birtokában finoman ráérez azokra az utalásokra, amelyek nyilvánvalóvá teszik, hogy a szerző korántsem világtól (azaz a zeneirodalomtól) elzárkózva alakította ki kifejezésmódja különböző léptékeit (ismertnek vesz bizonyos intonációs típusokat, s akárcsak vázlatos felvillantásukkal közös nevezőt vél kialakítani, amely széleskörű érthetőségének biztosítéka).
Eposzra-hangolódott érdeklődéssel ízes mesét kapunk, a hangok nyelvén elbeszélve. Figyelemfelkeltő a CD borítója is, Fadrusz János csodaszép Toldi-szobra szinte vonzza a tekintetet.
Jó fél évszázad telt el úgy, hogy a mű nem gyakorolhatott hatást sem szerzőkre, sem előadókra, sem hallgatóságra. Mostantól visszakerült a megismerhető zeneirodalomba, kinek-kinek hasznára, tanulságára, kedvtelésére, gyönyörködésére. A felvétel elkészült, ismét "magára maradt" a mű - mindenkori környezetén múlik, alkalmi vagy tartósabb kapcsolatba kíván lépni vele. A lehetőség adott...
Fittler Katalin