Az Operaház Ének- és Zenekara 2009. Szeptember 27.

Az ünnepi beszédeket követően Erkel Ferenc Bánk bánjának I. felvonása, majd a Hunyadi László című opera nyitánya következett, szünet után pedig Wagner Lohengrinjének I. felvonása.
A földszinten a jobb oldali páholyokban az Operaház örökös tagjai foglaltak helyet – közülük Sólyom-Nagy Sándor a Bánk bán Petúrjaként lépett színpadra, Molnár András pedig a Lohengrin címszerepében. A többiek a hallgatóság krémjét jelentették, hiszen néhányan a felidézett műsor valamely szerepében is felejthetetlen alakítást nyújtottak. Ráadásul a nézőtéren is számos rangos művész jelent meg, akiknek szintén sajátjuk a műsor egyik-másik szerepe. Aligha irigylésre méltó az utód, akinek énekét a nagynevű elődök hallgatják, akarva-akaratlanul: kritikusan. Minden bizonnyal kritikusabban, mint a közönség, mert aligha tudják „kikapcsolni” emlékeiket. És hasonlóképp érezhettek az Operaház ének- és zenekarának egykori tagjai, hiszen ők is belülről ismerik e műveket.
Ugyanakkor, a megszépítő messzeségen túl a kritikátlanságért dolgozott mindenki; az ünnepi est közreműködői aligha a szakmai igényeknek vagy a közönség elvárásainak akarhattak megfelelni. A múlthoz kellett felnőniük, azzal a büszkeséggel, amelyet a nagy hagyományok folytatói érezhetnek. Hasonlóképp, a közönséget is elsősorban a történelmi, zenetörténeti esemény vonzotta – a jelenlét ténye egyfajta a kiválasztottság-érzetet adott. Ebből talán kisugárzott valami az Andrássy útra is, ahol kivetítőn követhették a műsort a további érdeklődők.
Az első rész karmestere Kovács János volt, a Wagner-felvonás dirigense Fischer Ádám. Napjaink előadóművészet-történetének két jeles személyisége; egyik idehaza-működése okán (miként az egykori aranykor művészei, Kovács János is javarészt Budapest zenei életét gazdagítják), másikuk nemzetközi tapasztalatokkal felvértezve.
Az idézet kötelez; a műsorszámok nem cserélhetők fel - pedig a Hunyadi nyitánya is szép hangütés lett volna!
A koncertszerűnek hirdetett előadáson az énekesek korántsem oratorikus személytelenséggel álltak; alkalmi helycserékkel, gesztusokkal és szemkontaktussal próbálták nyilvánvalóvá tenni: színpadi szerep megjelenítői. Hallgattuk a 19. századi magyar zenét (azt a zenét, amelyet a 19. századi magyarság olyannyira sajátjának érzett), s valahol megérintett mindenkit a múlt atmoszférája. Korántsem tűntek „bosszantónak” a prozódiailag problematikus szavak-mondatok – sőt, néha a kiszámolókhoz vagy gyermekmondókákhoz hasonlóan már-már önálló életre keltek a (szöveget szinte ellenpontozó) zenei ritmusképletek.
A Bánk bánban csupán Ottót éreztem „szereptévesztőnek”: Nyári Zoltán rámenősen ostromló figurája már-már elhitette, hogy érzelmi/indulata őszinte, tehát indokolatlan szimpátiát ébresztett. A tenor hősszerelmes mindig rokonszenves.
Az Operaház Ének- és Zenekarára minden bizonnyal hatott az ünnepi légkör; lelkesítő lehetett a pódium reflektorfénye. Összeszokottan muzsikáltak Kovács Jánossal: jelentős mértékben követve instrukcióit – ám épp a részleges teljesítéssel elérve azt, hogy a dirigens ne emelje a mércét. Egyetlen előadáson így kamatozott a befektetett munka – ha sorozatban (ill. rendszeresen) szerepelne a repertoáron a mű, az igényes karmester aligha érné be ennyivel. S vonatkozik mindez a nyitányra is.
A szcenírozás nélküli Lohengrin nyilvánvalóan örömzenélés volt a legutóbbi színreállítás után; visszahelyeződött jogaiba Wagner zenéje, a szereplők a partitúra utasításai értelmében léphettek kapcsolatba egymással. Sümegi Eszter teljesítménye kimagasló volt, s a legszebb pillanatokban Molnár András is hozta régi formáját. A zenekar sokkal koncentráltabban játszott; mintha a wagneri zenei nyelvet különösebb erőlködés nélkül, természetesebben értenék s beszélnék, mint Erkelét. A nagy igyekezettel menthető, hogy a kezdés korántsem sikerült atmoszféra-teremtőre: az éteri-áttetsző hegedű-hangzások földközelbe kerültek. De amikor a hangszerek nyelvét megoldotta a szöveg, magára talált az együttes.
Az ünnepnek nagy átütőereje volt – az ünnepi előadás fogadtatása is sejtette: a műfaj közönsége állhatatos, kitartó és hűséges, és aligha kell attól tartani, hogy elpártol az Andrássy úti palotától.