2011. Február 20.
Budafoki Dohnányi Zenekar
A megérthető zene 4. matinéjának fáradt műsorvezető jutott. Tisztában volt ezzel Hollerung Gábor, ezért a szokásosnál nagyobb figyelemmel, koncentrációval mutatta be az „Angyalok és démonok” program műsorát, Gyöngyösi Levente 1. szimfóniáját. Igenám, de hiányzott az a belülről sugárzó lelkesedés, amely máskor bármiről meggyőzi a hallgatóságot – így inkább csak végighallgattuk, amit ismertetőjében a karmester mondott. S közben sajnáltuk a nyíregyházi Cantemus Vegyeskart, amelynek rövid illusztrációk kedvéért egy óra hosszat kellett állnia a hangverseny első részében. Sovány vigasz, hogy a második részben, amikor elhangzott a mű, csak a II. tételt követően kellett felsorakozniuk a pódiumon…
Gyöngyösi Levente 1. szimfóniáját tavaly mutatta be a MüPában a Budafoki Dohnányi Zenekar – örvendetes, hogy az idei program összeállításánál is számoltak ezzel a kétségkívül értékes kompozícióval. Mert addig több együttes eljut, hogy – kisebb-nagyobb erőfeszítések árán – művet rendeljen, de sajnos az a bevett gyakorlat, hogy a felkérésre komponált darab, értékétől függetlenül, a bemutatót követően hallgatásra ítéltetik…
Hollerung Gábor tisztában van a mű értékével, s a zenekar szívesen, kedvvel játssza a klasszikus formamodelleket követő kompozíciót, melyből érződik egyfajta átfogó-végiggondolt elképzelés, és sugárzik a már első hallásra is tettenérhető szerzői invenció. A hangszerelés gazdag hangszínfantáziáról árulkodik, a szokatlan színek, tónusok mindig megtalálják helyüket a nagyobb egységeken belül.
A játékosok érezhető kedvvel szólaltatják meg a művet, amelynek mind a négy tételében könnyű a tájékozódás, ugyanakkor, mindig találnak „kifejeznivalót”. A tematikus motívumok visszatérése örömforrás, s amikor „szabálytalant” észlelnek, legyen szó a zene bármely összetevőjéről, ösztönösen úgy tálalják a hallgatóságnak, hogy lekössék a figyelmet. A zárótétel hajtogatott formáját a felhasznált versek tagolják – Meláth Andrea és a Nyíregyházi Cantemus Vegyeskar élménytadóan „megemelte” a finálét, s amikor már-már úgy éreztük, nincs tovább, a kórus a cappella rezüméje tudott minőségi többletet adni.
A szimfónia személyes életrajzi háttere publikus, s a hangszeres tételekhez valamiféle „programot” kívánnak adni a szerző által hozzárendelt versek. A bevezető ismertetővel-elemzéssel súlyosbítva, a környezet már-már elterelte a figyelmet magáról a műről. Lassanként el kellene engedni eme „szellemi gyermek” kezét, hadd tegye meg önállóan első lépéseit! (FK)