2011. Január 16.
Budafoki Dohnányi Zenekar
Prokofjev-Csajkovszkij műsor, vastapsokkal – tömören ez az Universitas-bérlet 4. estjének mérlege. Dian Tchobanov vezényelte – nem először – a Budafoki Dohnányi Zenekart, az est szólistája a 20 éves, tajvani-amerikai Chun-Wen Huang volt. Dian Tchobanov karmesterként Hollerung Gábor szellemi rokona; túl azon, hogy mozdulatviláguk is hasonló, a folyamatok végigkövetése, a játékosokkal való kapcsolat-teremtés gesztusvilága is azonos tőről fakadt zenei gondolkodásmódról tanúskodik. A Rómeó és Júlia 2. szvitben Prokofjev zenéje minden léptékben karakterizáltan csendült fel, s ami talán még fontosabb: mindig lélegzett a zene, egy-egy új formai-tematikus egység mindig „indult”, nem pedig csupán elkezdődött. Amiben Tchobanov elmarasztalható, az a beintések pontossága – pontosabban, az a szándék, hogy a különböző hangképzésű hangszerek számára egyaránt lehetővé tegye a pontos kezdést. Kellő „aviso” híján néha lehetetlenné vált a pontos hangindítás. Mozdulatvilágának másik problematikus sajátossága, hogy miközben zsigereiben érzi a halk, tündérléptű muzsikát, oly picit mozdul pálcája hegye, hogy az hangulatfestésnek tökéletes, de tényleges-gyakorlati irányításnak kevés!
Hogy a zenekar mégis sikeresen vette az akadályokat, az annak a számlájára írandó, hogy szuggesztív atmoszférát teremtett; olyan lendülettel követte a formarészek egymásutánját, hogy magával ragadta a muzsikusokat, akik akár szemkontaktus nélkül is képesek lettek volna vele együtt valósítani meg az immáron közössé vált elképzeléseket. Hangulatokban, karakterekben gazdag tételek sorjáztak a szvitben, lebilincselően. Felfokozott figyelem jutott Csajkovszkij Hegedűversenyének a második részben, amikor a koránál fiatalabbnak tűnő szólista megjelent. Chun-Wen Huangnak szavazta meg különdíjként a budapesti zenekari esten való fellépést a 2009-es Sion-Valais Nemzetközi Zenei Versenyen az együttes, amikor először játszottak együtt Svájcban. Ezen túl a Juilliard School növendéke a versenyt is megnyerte, játékát hallgatva, méltán. A nyitótételben még érződött az erős koncentráció, de a későbbiek során oldódott a szólista belső feszültsége, olyannyira, hogy egy-egy kivételesen sikerült részletnél önkéntelenül elmosolyodott. Játékát hallgatva bárki megbizonyosodhatott arról, hogy a zenének nemcsak az értése, hanem az érzése is országhatárok, sőt, kontinensek-feletti – a szólista nemcsak technikai perfekciójával nyűgözte le hallgatóságát, hanem azzal a gyönyörködtető hangzással, amelyet csak olyasvalaki képes létrehozni hangszerén, akinek van saját elképzelése a műről. Közismertnek tekinthető, zenetörténeti örökzöldről lévén szó, nem az újat-mondás volt az elsődleges feladat, hanem olyan hangzáskép létrehozása, amely bármely hallgatót képes gyönyörködtetni, akármilyen mélységben ismerte korábban a versenyművet.
Az Olasz Kultúrintézet díszterme ezúttal teljes-értékű koncertteremként funkcionált, a közönségre sem lehetett panasz. Hogy a nyitótételt követően önkéntelen tapsviharban tört ki, ezúttal aligha kárhoztatható – így reagált a váratlanul erős élményre.
A záró műsorszám meglepetése az volt, hogy az 1812 – nyitány előadásában társult a zenekarhoz a VIII. kerületi Dohnányi Zeneiskola fúvósegyüttese, ily módon egészen kivételesen „megemelve” a nyitány egyébként is diadalittas befejezését.
Általában a legjobb produkciókra zeneigazgatója, Hollerung Gábor vezényletével képes a zenekar. E régi szabályt erősítő kivételként tarthatjuk számon ezt a hangversenyt – a befektetett munka remek teljesítményt eredményezett, amely remélhetőleg hasonló jellegű folytatásra készteti a muzsikusokat. (FK)