Budafoki Dohnányi Zenekar - 2010. március 21.

Az első rész jelentősége abban rejlik, hogy Hollerung előadása nemcsak információkkal gazdagítja közönségét, hanem olyan fogódzókat kínál, amelyek mentén ki-ki rendkívül meghitt kapcsolatba kerülhet zeneművekkel. A karmester biztos érzékkel tudja megítélni, mi az, ami érdekli a nagyközönséget, mi az, amit – rövid zenei illusztrációkkal – egy életre megtaníthat a hallgatóságnak. Ahhoz pedig kivételes érzéke van, hogy megítélje: mi az, ami lényeges. Rendkívüli éleslátással világít rá jelenségekre, problémakörökre, amelyek érvényességi köre messze túlmutat az adott programon – s teszi ezt úgy, hogy közben a hallgató szinte bólogat: igen, persze, én is így gondolom. És éppen ennek köszönhetően sikerül elérnie, hogy olyasmire is figyeljenek, ami zeneileg kifejezetten igényes feladat; tehát, az igényes közönségnevelés feladatát is teljesíti észrevétlen.
Persze, a dolog nem ilyen egyszerű. Az Olasz Intézet ellene dolgozik bármiféle koncentrációnak! Nehéz kárhoztatni a fiatal muzsikusokat, akik időről-időre „kinéznek”, ismerőst keresve, szemkontaktussal tartva a kapcsolatot a meghívott vendégekkel (akiknek az ilyen apróságoktól megnő a fontosság-tudatuk, s jó esetben olyan figyelemmel hallgatják a muzsikát, amit semmiféle eszközzel nem lehetne egyébként elérni…). Hollerung ezen a délelőtt a diszciplináról is beszélt, s kétségtelen, hogy a zenekari művész viselkedésmódja is valami hasonló keretbe tartozik… Félreértés ne essék, nem kétséges, hogy a közönséggel tartott kontaktus nem feltétlenül rontja a muzsikálás színvonalát – de tény, hogy ha a zenekari játékos nem szokja idejekorán a fegyelmet (viselkedésmód, diszciplína), akkor a későbbiekben sem válik vérévé… és ez a baj! Hogy netán másik zenekarba átkerülve, magával viszi azt a fegyelmezetlenséget, ami itt az „oldott légkör” következménye – ott viszont akár demoralizáló hatású lehet. Tény: óriási a különbség aközött, hogy valaki tudja, mikor lépi át a színpadi viselkedés megengedett határát, s aközött, hogy „otthon érzi magát” a pódiumon, s bármit megenged magának…
Ideális esetben ez a fegyelem „belülről” születik, akár mondani sem kell, létrejön magától… - viszont a próbák során nem lehet felkészíteni a muzsikusokat arra, hogy ne kommunikáljanak a közönséggel. Kiváltképp fontosnak tartom ezt a romantikus zenénél, merthogy a romantikusok egyik prominense, Liszt Ferenc volt az, aki a színpadot a művészet templomának tartotta. Manapság a világot jelentő deszkákon nem több tisztelettel közlekednek az előadók, mint az állványokon, amelyek időszakosan szükségesek az épület felújításához…
A koncert első része kifejezetten érdekes volt, különleges megfigyelési szempontokkal. A 22-es csapdája, hogy ennek a tudásnak a birtokában immár kritikusabb közönség hallgatta a második részben a szimfóniát, s bizony, nem ritkán észrevehette: egyik-másik szólam nem jut túl az igénytelenként bemutatott megoldásokon.
És itt nem arról van szó, hogy a bűvész csal, miközben kezeire irányítja a figyelmet – éppen ellenkezőleg: az aktivizált hallás elégedetlenkedik a tényleges hallgatnivalóval.
A hangverseny legnagyobb tanulsága a műsoron túlmutatóan zenei: intonációs típusokra mutatott rá, ezáltal arra sarkallva a zenebarátot, hogy ne csupán öncélúan gyönyörködjön a zenei széphangzásokban, hanem intellektuális örömöt is leljen bennük. És ez a tanulság sokkal többet nyomott a latba, mint amennyit a mérleg másik serpenyőjéből elvett néhány igénytelen zenei megoldás. Arra kellett gondolnom: talán ha többször hallanák Hollerung értő-lényegi zenemagyarázatát, esetleg vérükké válhatna a zenészeknek az a fajta elkötelezett zenélésmód, ami szinte kizárja a figyelmetlenségből adódó igénytelen megoldásokat.
Mert a muzsikusok kétségkívül felkészültek - legfeljebb közülük jónéhányan alkalmanként a szólamkottát bújják, s nincs lehetőségük a karmesterrel való kapcsolat-tartásra. (FK)