Budafoki Dohnányi Zenekar 2009. november 29.

 Nem használ szakzsargont, szemléletes példákat hoz, s a lényeges mozzanatoknál zenével illusztrál. A Budafoki Dohnányi Zenekar az illusztrációkra is felkészült, a kiragadott részletek a későbbiek folyamán a műegészben is ráismerhetőek voltak.
Elmondása szerint Hollerung legtöbbet olyanoktól tanult, akiknek konkrét elképzelései voltak, számára akár a megfellebbezhetetlen „így kell” is elfogadható gesztusnak tűnik. Persze, mint mindenki, aki a számára fontosat akarja plasztikusan közölni, túloz – ám e túlzások iránya még a laikus hallgatót is biztos iránytűként vezeti. A bevezetőt nem szívesen nevezném ismertetőnek, ez utóbbihoz tapadó kellemetlen felhangok, emlékek miatt; előadásnak inkább, már ami az átgondoltságát illeti – de többnek tartom, mivel korántsem elégszik meg a tudásanyag megosztásával, hanem érzelmileg is próbál hatni a közönségre. Sikerrel.
A második részben kamatozott az első rész haszna: vágni lehetett a csendet – s ez korántsem a közöny, unalom légkörét sejtette. Nem titkolom: visszaéltem „helyzeti előnyömmel”, s a szemem sarkából lopva a közönséget pásztáztam. Az értés megannyi apró jelében gyönyörködhettem, a felcsillanó tekintetekben egy-egy korábban kiragadott részletnél. A szellemi gazdagodás apró jelei ezek, ki-ki begyűjtött magának további tudás- és élményanyagot. Ez azért rendkívül fontos, mert (képletesen szólva) szabad vegyérték-karokat szabadít fel a hallgatókban: remélhető, hogy lesz, aki még keresni is fogja az alkalmat a Concerto újra-hallgatására, az pedig egészen biztos, hogy kínálkozó lehetőség senki se fog kihagyni. Hatványozódni fog ily módon a tudás (műismeret), s lassan akár az interpretációs nüanszokra is rányílik a fül.
Felkészült együttesnek tapsolhattunk őszinte lelkesedéssel: a játékosokról elmondható, hogy teljes jelenléttel vettek részt a mű megszólaltatásában. Nem csak az szólalt meg, amit ott és akkor kért mozdulataival a karmester, hanem érezhetően átgondolt-kidolgozott produkció került közönség elé. Sok múlott a mélyvonósokon; a legegyszerűbb kísérő formulákat is úgy formálták meg, hogy nyilvánvaló: nemcsak szólamukat játszották le, hanem tudták, mit kísérnek. Ez a fajta belülről jövő aktivitás, amikor a hangszeresek tényleg játékosok (nem a feladatok megoldása köti le figyelmüket, s nem is pusztán munkavégzésként könyvelik el tennivalójukat), megkönnyíti a hallgatói érdeklődést. A zene bizonyos értelemben beszédszerű lett, olyasmit közöl, amire érdemes odafigyelni, közel hozta a hallgatósághoz a bartóki muzsikát. Élő-eleven koncertelőadás tanúi lehettünk, amiből akár live-felvétel is készülhetne. A továbblépés útja azonban az lehetne, hogy az immár szeretett (és megszerettetett) művet olyan piedesztálra emeljék, ahonnan nagyobb sugarú körben tudja kifejteni hatását. Stúdiófelvételre lenne szükség, ahol az átélt élmények megőrzésével, ugyanakkor az esetlegességek kiküszöbölésével örökíthetnék meg ezt a produkciót. Fontos ez a mű a karmesternek, s előadása a zenekarnak is szívügyévé vált. Mérföldkőnek tekinthető - már csak ezért is - a zenekar történetében. (FK)