Budafoki Dohnányi Zenekar 2009 november 21.

Ahány év, annyi kísérlet – a szervezők és a résztvevők részéről egyaránt. A mérsékelt érdeklődés okát először abban keresték, hogy túl sűrűn követik egymást e sorozat estjei – amikor széthúzták időben, a sorozat-jelleg került veszélybe. Tény: a lehetőség koránt sincsen kihasználva!
Közönségszervezés szempontjából praktikus, ha a Magyar Szimfonikus Körkép hangversenye bérleti rendezvény is egyben. Így történt november 21-én is, amikor a Vox Fortissima sorozat nyitóestjénél került feltüntetésre a másik sorozat-megnevezés is. Tehát, a Budafoki Dohnányi Zenekar bérletesei talán nem is sejtették, hogy amit hallanak, az egyben a Magyar Szimfonikus Körkép nyitókoncertje is. (Az előrehozott kezdés következtében könnyen elkerülhette a Körképre kíváncsiak figyelmét!)
Szép példa az élhetetlenségre. Hány ország engedheti meg magának, hogy ősbemutatót ne harangozzon be? Ikon a koncertkalendáriumban, a tény feltüntetése a MüPa műsorkalauzában. Ennyi. S ha valaki jókor olvasta a novemberi Muzsika „Művek bontakozóban” rovatát, összehozhatta az információkat. Tehát, a Magyar Szimfonikus Körkép sorozata ebben az évadban Gyöngyösi Levente 1. szimfóniájával kezdődik. (A műsor második részében Beethoven: 9. szimfóniája szerepelt.)
Végigtekintve az elmúlt évek zenekari estjein, szembetűnő az a (valószínűleg tudatos) műsorpolitika, amellyel Hollerung Gábor zenekara repertoárjáról gondoskodik. Rendszeresen tűz műsorra 20-21. századi magyar műveket, s időről-időre megrendeléseivel a nagy apparátusra szánt művek születését könnyíti meg. Ezzel (valamint zenemagyarázó koncertjeivel) szinte kiküszöböli azt a (gyakran mesterségesen gerjesztett) feszültséget, amely a laikus zenekedvelőt védekező állásba, a történeti zenékhez való kényszerű menekülésre készteti. A Dohnányisok közönsége tudja, hogy nincs egységes zenei nyelv (stílus) napjainkban, de azt is: csak meghallgatás után dönthető el bármely műről, hogy tetszik-e vagy sem. Hollerung hisz a szavak erejében, s készséggel vállalkozik közvetítő szerepére akár műsorismertető/műsorvezetőként is. Bevezetőjével most is ráhangolta a közönséget az újdonságra (pedig volt szórólap is, rövid műismertetéssel, szöveggel). „Képben volt” tehát mindaz, aki várta a hangképet. Az új Gyöngyösi-opusz mérföldkő-jelentőségű a 35 éves alkotó munkásságában. Újabb bizonysága, hogy értőn bánik a változatos, nagy apparátussal, s képes végigírni viszonylag terjedelmes tételekből ciklikus művet. Kétségkívül megkönnyíti a hallgató dolgát a szöveges (programszerű) tájékoztatás: szerelmi történetről van szó; három zenekari tételhez vers-mottó ad támpontot, a zárótételben megszólal a vox humana is (szólista és kórusok). A már operakomponistaként is jeleskedő Gyöngyösi sokat tud az énekhangról (kifejezőerejéről és hatásáról), s most a hangszerelés-hangszerkezelés területén tett új felfedezőútjairól ad számot. A programnak megfelelően (konkrét funkciót betöltve) alkalmaz elektronikát, szimfonikus zenekarban szokatlan hangszereket (az egyik tételben elektromos cselló is játszik). A hangszínvilág változatos, gyakran asszociálható hozzá konkrét érzés, indulat – él az aszimmetrikus metrumok hatásos eszközével (egyszersmind az előadókhoz közelálló játszanivalót kínálva). Óhatatlanul is Mahler I. szimfóniájára kellett gondolnom, melyhez a szerző részletező programot írt, melyet később visszavont, hogy a zene önmagában érjen el hatást (váltson ki figyelmet). A megnyerő fiatalember részéről kedves gesztus ez a fajta őszinte kitárulkozás – és hatásos is, hiszen kit ne érintene meg a magánszféra közvetlensége. Ügyszeretettel és ügybuzgalommal vezetett zenekar vállalkozott lelkes előadással a mű bemutatására – és a siker nem is maradt el. Németh Judit és a kórus is sokat tettek a sikerért – a záró kórusrészlet (József Attila: Áldalak búval, vigalommal) afféle profán korál volt, amely aligha tévesztheti el hatását. Ígéretes a címadás, a sorszámozás: eszerint Gyöngyösi tervezi a folytatást…
Kevésbé tartom szerencsésnek (főként fél 8-as kezdés esetén) a műsor folytatását a Kilencedikkel; a kihívás megsokszorozhatja a tényleges erőt – ám kiválthat olyan egészséges reakciót is (mint ezesetben), hogy a többség „takarékra teszi magát”. Az erővel való gazdálkodás annyiból sikerült, hogy az Örömóda valóban megkoronázta a művet – de az előzményből nem következett eme kiküzdött boldogság (vagy legalábbis nem következetesen). Hollerung Gábor fáradhatatlanul lelkesítette az előadókat. A pregnáns-ritmikus profilt tartotta a legfontosabbnak, s pontos ütéseivel szinte szuggerálta a nagy apparátus együtt-lélegzését. Igenám, de nem mindenki ért rá felnézni – s amikor sokan nem néztek fel, bizony, elbeszéltek egymás mellett a szólamok (olyankor is, amikor egymástól kellett volna átvenniük a szót, vagy épp érzékeny moduláló fordulatot élhettek volna meg). Másként szól, ha mindenki együtt építi fel a kompozíció monumentális hangzó épületét, s más lesz a végeredmény, ha mindenki beadja a közösbe a saját szólamát. Néha ez utóbbi történt (amiben kétségkívül része lehet annak, hogy a próbákon nagyobb intenzitással a Gyöngyösi-szimfóniával foglalkozhattak). Sajnos, a zeneileg igényes karmesteri munka mellett a  próbák folyamán nem mindig juthat kellő figyelem a látványnak. A koncerten elnéztem a hegedűsöket: többen úgy ültek, úgy tartották hangszerüket, hogy nyilvánvaló volt, itt szó sem lehet érdemi fokozásról. Mintha csak markíroztak volna, néha jelzésszerű dinamikai váltásokkal éltek. Volt halk és volt hangos, több árnyalatban is; de nem volt meggyőző intenzitása hangoknak, hangfüzéreknek (dallamoknak tematikus funkcióban vagy épp melodikus ellenszólamként). Mindez úgy szólt, hogy az embernek kedve lett volna azt mondani, hogy „ígéretes, akkor most mégegyszer, de ezúttal: hanggal”! És ha próbán így játszanak, bizonyára többször lekopogja a karmester, az együtt-játékot pontosító szándékkal. (Ami együtt volt, a quasi recitativo, az pedig zeneileg nem sikerült meggyőzőre!)
Beethoven persze szavatolja a sikert (vissza is lehet élni ezzel). A mostani előadásnak akkor van meg a haszna, ha nem úgy élik meg a játékosok, hogy „már játszottuk, tudjuk”, hanem azzal a vággyal, hogy miután „a hangok már megvannak”, megtöltsék kifejezéssel, azaz, a sajátjuknak érezhessék.
Egy megjegyzés: ha a kórus végig tudta ülni, talán megtehették volna a szólisták is. És még egy: jó, ha a pódiumon otthon érzi magát valaki, de ettől még nem kell feltűnő látványossággal „lemozogni” a zenét, mert a hallgatóban felmerülhet annak gondolata, hogy netán unaloműző pótcselekvés? A szólista fegyelmezetlenségére vall, ha helyben-táncikál, dobálja magát, amikor nincs énekelnivalója - mintha feszengő ovisokat akarna aktivizálni. Aztán alig tudjuk elhinni átlényegülését: amikor megszólal, szopránja lebilincseli a hallgatóságot.
(Ha valaki nekem szegezné a kérdést: mi mást tudtam volna elképzelni a második részben, nem kellene gondolkodnom a válaszon. A Vox Fortissima profiljába nyilvánvalóan „belefér” például Vajda János Miatyánkja, amit a szerző 60. születésnapja tiszteletére, bérleten kívüli koncerten oly emlékezetes sikerrel adtak elő. Hadd részesülhetett volna abból az élményből a bérleti közönség is! Bízzunk a törzsközönségben; abban, hogy megbízik a zeneigazgató ízlésében, műsorpolitikájában!)
(FK)