Budafoki Dohnányi Zenekar 2010. október 30.

Őszi koncertjei sorában egy alkalommal, az Universitas-bérlet 2. estjén lépett fel vendégkarmesterrel: Guido Mancusival. A Budafoki Dohnányi Zenekar ezúttal igazi koncertlégkört teremtő figyelemmel játszott az Olasz Intézetben (talán elegánsabbak is voltak az átlagosnál – vagy csak a komolyságnak köszönhetően tűnt így?). Kerékfy Márton Passacagliáját remélhetőleg sokáig műsoron tartják – mű és előadók szerencsés találkozásának örvendhettünk, amikor a szerkezet plasztikus érvényesülése fokozza a mű hatását. Ritkán fordul elő, hogy nyitószámként új mű ennyire szuggesztíven szólaljon meg.
A hatásos kezdet után esett a színvonal – ismét kiderült, hogy Mendelssohn Olasz szimfóniája rendkívül igényes mű. Ezúttal a ciklus, s azon belül az egyes tételek ívét kellett hiányolnunk – a karmester olyannyira a mindig aktuális frázisra, motívumra koncentrált, hogy a részletek nem eredményezhettek felfogható nagyformát. Az induktív és a deduktív zenei építkezésnek egyaránt van előnye és hátránya – ezúttal főként az utóbbiakból részesültünk. Mint ha folyamatos egymásutánban villannának fel egy-egy nagy formai felület apró részletei; még ha a villódzás során voltak is tetszetős mozzanatok, összhatás nem alakult ki. Azért sajnálatos ez, mert szinte minden feltétel rendelkezésre állt, a megbízható szólamtudástól, a figyelmes előadóktól a globális műismeretig (hiszen a zenekarban valószínűleg még a legújabb tagok vagy a kisegítők sem ezúttal ismerkedtek a darabbal). Megint csak bebizonyosodott, hogy ideális esetben az interpretáció: teremtés, tehát kreatív munka, nem pedig csupán mechanikus megismétlése korábban jól bevált folyamatoknak. Produkció helyett – reprodukciót kaptunk; olyan (hang)színvilággal, amely nyomokban sem mutatta fel az eredeti gazdag változatosságát.
Műsorváltozás következtében a második részben Cherubini helyett Mozart Requiemje csendült fel, a Budapesti Akadémiai Kórustársaság, valamint szólisták (Kiss Noémi, Megyesi Schwartz Lúcia, Honinger László és Cser Péter) közreműködésével. E változás okának ismerete nélkül, ambivalensen lehet viszonyulni a jelenséghez – de vélhetőleg sokan fogadták örömmel az ismert-kedvelt mű újrahallgatásának lehetőségét. Immár történeti hagyománya van annak, hogy egyházi művek nemcsak polgárjogot nyertek a koncerttermekben, hanem az év bármely részében felcsendülhetnek. Halottak Napjához és Mindenszentekhez közeledve akár aktuálisnak is tekinthető a gyászmisék gyakori műsorra tűzése – a mozarti remek ezúttal is empatikus közönséget kapott. Az összhatást csupán a szólisták tónusban nem illeszkedő hangminősége zavarta. Várakozásunkban csalódást okozott Kiss Noémi, ám annál nagyobb elismeréssel szólhatunk Megyesi Schwartz Lúciáról, aki ebben a közegben vezető szólistának tűnt, kiegyenlített-dús hanggal, érzékeny dallamformálással. Az előadás sajátosságaként egyébként a már-már személytelen szakralitás említhető, klasszicizáló távolságtartással – hogy ez tudatos karmesteri koncepció, vagy biztonsági megoldásra törekvés, nehéz lenne megítélni.