Budafoki Dohnányi Zenekar 2011.Május 15.

2011.Május 15.
Budafoki Dohnányi Zenekar

Jól felépített program várta az Universitas-bérlet 6. előadásának hallgatóit: Mozart „Párizsi” szimfóniája és Penderecki (fuvolaversenyből átírt) Klarinétversenye után Beethoven Pastorale szimfóniája csendült fel. Hamar Zsolt vezényelt, a versenymű szólistája a Svájcban élő Polgár Éva volt (nem tévesztendő össze a nála egy évvel idősebb zongoristával, aki budapesti tanulmányait követően Finnországban folytatta tanulmányait). Crescendo-formát mutatott a művek fogadtatása; a Mozart-szimfónia sem esett áldozatul a „bemelegítésnek”, összehangolódásnak, a Penderecki-mű igazi csemegét jelentett, majd a Beethoven-szimfónia az ismert-szeretett műnek nemcsak újrahallgatására adott lehetőséget, hanem szinte maradéktalan, belefeledkezős gyönyörködésre is. Bár látszólag akár „szendvics”-műsornak is tűnhetne, a klarinétverseny korántsem értékelhető „töltelékként”, vagy stilárisan kontrasztáló betétnek. Köszönhető a szólistaként és kamaramuzsikusként egyaránt több nemzetközi versenyt nyert szólistának, aki előadásával akkor is maradéktalanul le tudta volna kötni a hallgatóság figyelmét, ha nem tudjuk róla: Polgár László lánya. Az elismerésre méltó pódium-gyakorlattal/biztonsággal rendelkező fiatal klarinétos játékának egyik legimponálóbb vonása az, hogy rendkívül széles dinamikai skálát jár be. Biztonsággal szólaltat meg leheletfinom halk hangokat, ugyanakkor önfeledt tombolásra is képes. Mindezt arra használja, hogy minden frázist, zenei gondolatot megformáltan, s markánsan karakterizálva szólaltasson meg. Úgy tűnik, nincs szüksége „biztonsági hálóra”; a zenei kifejezést tartva szem előtt, mintha nem ismerne technikai nehézséget! Hamar Zsolt átgondolt irányításával a zenekarnak is minden bizonnyal élményt jelentett kísérni a remek szólistát.
Alkalmi-esetenkénti apró bizonytalanságoktól nem volt mentes a koncert, mégis, általánosan jellemzőnek mondható a játékosok fegyelmezett-figyelmes játéka. Hamar Zsolt, akinek a közelmúltban a Májusünnep Manon Lescaut-előadásán tapsolhattunk, jó kapcsolatot alakított ki az együttessel. A koncerten észrevehettük a próbafolyamat nyomán kialakított figyelmet, ami abban mutatkozott meg, hogy nem mindig a legfontosabb zenei történéseket irányította mozdulataival, hanem alkalmanként ott segített, ahol érzése szerint (s a hallottak alapján) szükséges volt. Bátran magára hagyta például a Beethoven-szimfóniában a dallamjátszó gordonkaszólamot, hogy pontosítsa a hegedűsök kísérő-figuráit (igaz, a kiemelt figyelem túlságosan kirívó fordulatokat eredményezett – de így valósult meg a pregnáns ritmika, s a jól artikulált frázis). A Mozart-szimfóniában (KV. 297) a kisebb létszámú vonóskar és a fúvósok játéka dinamikailag nem mindig tűnt harmonikusnak, elhitető erejűnek; élvezetes volt viszont a vonósok magvas-tónusos hangja – mintha összeszokott vonós kamarazenekart hallottunk volna (igaz, ezúttal a mélyvonósok alábbadták igényes-szép tónusukat). Beethoven VI. szimfóniáját leginkább az „üde” jelzővel illetném, valahogy életközelinek tűnt az interpretáció (része lehet ebben a „menős” tempónak, ami azonban sohasem vezetett felületességhez, elnagyoltsághoz). Lélegzett a muzsika valamennyi tételben, gyönyörködhettünk a hangszín-gazdagságban, miközben a zene indulati töltése mindi megmaradt az epikus keretek között – ennek számlájára írandó, hogy a vihar utáni hálaének nem lehetett katartikusan megrendítő. Pasztorális volt az interpretáció – mindannak a változatosságnak a felmutatásával, amelyet a fogékony lélek természetközelben megélhet. (FK)