Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara 2009. Október 13.

A Grieg-zongoraverseny az udvariaskodás jegyében telt. A szólista (jól felfogott érdekből) figyelt a karmesterre, de épp a fent említett bizonytalankodások következtében ettől nem lett pontosabb az összjáték. Talán épp e magára-hagyottság is hozzájárult ahhoz, hogy Bogányi mintegy önállósítsa szólamát, kevés figyelmet fordítva a kamarazenei érzékenységű együtt-muzsikálásra. A behízelgő dallamokat várta a hallgatóság – a biztos hatás tudatában általában szépen formálva csendültek fel. A hegedűszólamok szépsége dinamika-függő volt; a pianók – gyakori hiba – néha jelentéktelenné silányultak, a dinamikai csúcspontokhoz vezető út pedig alkalmanként esetlegesre sikeredett. A bensőségességről a brácsa- és csellószólam gondoskodott leginkább.
Dvořák VIII. szimfóniája hallatán tudtam megfogalmazni, mit hiányoltam leginkább a műsor első részében: azt az örömet, amit a szellemes-frappáns, gyakran humoros fordulatok kínálnak. Ez a muzsika: örömforrás, előadóknak és hallgatóknak egyaránt. A részletszépségek legtöbbje ezúttal bennrekedt a partitúrában, a nagy élmény elmaradt.
Arnell leginkább csak celebrálta az estet, levezette, igyekezete szerint pedánsan. Hogy mennyire nem a pillanatban élt, leginkább a búcsúzó ráadás-számnál derült ki. Alig csendültek fel Sibelius Valse triste-jének kezdő pizzicatói, amikor kérlelhetetlenül muzsikálni kezdett egy mobil. Mi sem lett volna kézenfekvőbb, mint leinteni a zenekart, néhány mozdulattal kommentálni a történteket (vagy nem), és immár lélegzetvisszafojtott csendben újrakezdeni a tételt. Ehelyett folytatta; mintha a rossz rajt után engednék tovább a mezőnyt… A tétel folyamán győzedelmeskedett a zene szépsége – de a rossz szájíz megmaradt. (FK)