2010. október 12.
Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara
A kerek évfordulók szomszédságában természetszerűleg háttérbe szorulnak a többiek – éppen ezért nagy öröm, hogy Beethoven születésének 240. esztendeje műsorválasztási szempont lehetett. Jóllehet, a születésnap decemberi, a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara az októberi estjeivel ünnepelt (11-e: Kodály-bérlet 1., valamint 12-e: Mahler-bérlet 2.). A sematikus „nyitány, versenymű – szünet – szimfónia” felépítés ezúttal örvendetesen módosult: az első részt betöltő G-dúr zongoraverseny után az igényes „Ah! perfido” hangversenyária, majd a VII. szimfónia következett. Ránki Dezső szólójával a versenymű aligha okozhatott csalódást – ám a második rész meglepetéseket tartalmazott. Fodor Beatrix, aki operaszínpadon már többször bizonyított, avatott pódiuménekesnőnek bizonyult.
Elismerésre méltó az a biztonság, amellyel otthon érezte magát a zenekar-kíséretes környezetben, jóllehet, az ilyen jellegű szereplésre nemigen van módjuk felkészülni a pályára készülő fiataloknak. Talán a bécsi és grazi posztgraduális tanulmányok is éreztették hatásukat; mindenesetre, olyan produkció tanúi lehettünk, amelynek hallatán a műsorszervezők kedvet kaphatnának hasonló típusú programok összeállításához (Bárcsak sokan lettek volna tanúi ennek a produkciónak!). Miről is van szó? Adott egy kétségkívül nehéz ária, amelyet ritkán hallhat – főként koncerten – a zenebarát. Adott egy rutinosnak a szó pozitív értelmében mondható tehetség, aki kihívásnak tekinti a feladatot. A végeredmény: emlékezetes élmény. Nem kérdéses, Fodor Beatrix tudja, miről szól az ária. Ráadásul nemcsak a szöveg artikulációjára törekedett, hanem úgy interpretálta szólamát, hogy az érzelmi-indulati töltések azokat is biztonsággal tájékoztassák, akik egyetlen szót sem értettek az olasz szövegből. A színpad (értsd, játék-lehetőség) hiánya ezúttal azt a többletet eredményezte, hogy az énekesnő az egyetlen kifejezési lehetőségként adott hangi megvalósításra összpontosított. Talán csak a legkönnyebb (problémamentebb) részleteknél engedett ki a koncentráció magasfeszültsége, ami egyébként lehetetlenné tette a hallgatói figyelem elkalandozását. Kovács János irányításával biztonságban érezhette magát; nem kellett attól tartania, hogy egy-egy csúcspontnál elfedi a zenekar - a dinamikai arányok mindig ideális hatást keltettek. A produkció értékének megbízható fokmérője a formálás; elementáris hatású, hogy a tagoló szünetek után semmi sem jött „korán” – az embernek az volt az érzése, hogy sohasem „intésre” történik a folytatás, hanem az énekesnő és a dirigens forma-elképzelése tökéletesen megegyező. Ilyenkor ismételten megbizonyosodhatunk arról, hogy a hatás korántsem a dinamikai maximum függvénye, s nem is a túlhajszolt tempóé!
És ezt a kellemes meglepetést (mert konkrét elvárással kevesen ülhettek be e műsorszámhoz) lehetett még fokozni is: a VII. szimfónia felkavaró érzést keltett. Megszületett a mű, olyan szuverén biztonsággal, ami valamennyi hallgatójának élményt tudott adni (függetlenül attól, hogy korábban mennyire ismerte e szimfóniát). Plasztikusan épült a nyitótétel, a lassú hatását a nemesebb vonós-tónus tudta volna csak fokozni. A III. tétellel életbe lépett egy mindvégig kitartó kollektív koncentráció, ami elementáris erejűvé fokozta a finálét. Egyvalamit érdemes lenne „kozmetikázni”: a zárótétel skandáló tematikus anyagát oly módon artikulálni, hogy ne melizma vokalizált ívének érzetét keltse, hanem „több mássalhangzóval” mondott, pregnáns ritmikájú kiszámolóét. Felső fokon vizsgázott az összeszokottság karmester és zenekar között, s ebben része van annak is, hogy Kovács János nem hagyatkozott a „félszavakból is megértjük egymást” joviális gesztusaira, hanem ő is végigélte, s ezáltal intenzív jelenlétre késztette játékosait. Teremtés volt ez, a javából – nem pedig az előző eljátszások emlékére hagyatkozó újrajátszás.
(FK)