Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara 2010. szeptember 21.

2010. szeptember 21.
Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara

Alliteráló műsor – a Debussy-félidőt Dvořák legnépszerűbb szimfóniája követte (külső bővítésként a szerző azonos hangnemű, e-moll szláv táncával köszönve meg a közönségsikert). Ha Kocsis Zoltán vezényletével léphet fel, bármely zenekarunk „összeszedi magát”, akár esik, akár fúj a szél, az évad bármely részében. Kocsissal muzsikálni: rang, aminek meg kell felelni, s emblematikus művészünk sem tűrne minimalista hozzáállást. Igényes követelése mindig hallható eredménnyel jár.
Kocsis sokat tesz a francia zeneirodalom értékeinek minél alaposabb hazai megismertetéséért; ezúttal az Ibériát követően saját hangszerelésében a Paul Verlaine versekre komponált Elfeledett dalokat tűzte műsorra, Hajnóczy Júlia énekével.
Az Ibéria olyannak tűnt, mint gyűjtemény frissen tisztított vitrintárgyakból, amelyek még nem kerültek a megfelelő helyre. Másként: önmagukban gyönyörködtető puzzle-darabok sokasága, amelyekből még nem álltak össze a képek. Érdekes, izgalmas hangszíneket hallottunk, megannyi kuriózumot, amelyekre részletezve is érdemes odafigyelni. A folyamatok azonban, a maguk sodrával, még nem mindig voltak hallhatóak, ily módon a tételek dinamikai térképén is lenne még finomítanivaló. Segített viszont a látvány; egyrészt érdekesek voltak a reakciók Kocsis mozdulataira, másrészt elismerésre méltó a zenekari játékosoknak az a szándéka, hogy az exponált pillanatokban kapcsolatba kerüljenek a dirigensi instrukciókkal. Ugyanakkor, a hangzás milyenségét részben indokoltnak találhattuk – éppen a vizuális utasítások nyomán: a minden részletre emlékeztetni akaró gesztusrendszer túlzottan jelenidejű ahhoz, hogy egy-egy pontja sejtetni engedje a tervezett nagyformát.
Érthető tehát, hogy a szó hagyományos értelmében vett „hangulatokat” hiába kerestük – gyönyörködhettünk viszont a markáns-pregnáns ritmikában, ami néha eredményesen vállalkozott karakterizálásra.
A dalok hallgatásakor ismét szembesültünk a Debussy-értés egyik alapkövetelményével. Aki a kivetített nyersfordítást betűzte, aligha tudott a mondandó zenei megjelenítésére figyelni; aki viszont  nem értve ugyan a francia eredetit, de mégsem olvasva próbálta „átadni magát” Debussy zenéjének, hasonlóképp nem juthatott átfogó élményhez. Mindeközben remek alkalom nyílt annak felismerésére, miért tekinthető a fiatal szoprán Kocsis kedvelt muzsikus-partnerének. Hajnóczy Júlia korántsem csupán „rezonáló üreg”-ként használja a fejét. Nemcsak hogy kotta nélkül tudja a dalokat, hanem az énekszólamot képes megtervezetten belehelyezni a zenekari hangzás hátterébe. Nem „tolmácsolja” a dalokat, nem is „hangzó életre kelti” szólamát, hanem vállalkozik azok interpretálására. Azaz, felelősséggel viseltetik az általa megértett szerzői mondandó iránt csakúgy, mint azért, hogy az eljusson a hallgatósághoz. A dalénekléshez szükséges letisztult egyszerűség még várat magára – de a nagy ígéret benne rejlik az exponált fordulatok felismerésében és gyönyörködtető megjelenítésében. Elismerésre méltó az a tudatosság, amellyel megkülönböztetett-szép hangszíneket képes tartogatni a kivételes pillanatokra (hogy koncerten, tehát „élőben” ez a felépítettség magától értetődőnek hasson, ahhoz kevés lenne az intuíció…).
A Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara számára a két félidő közül nyilvánvalóan az első jelentett nagyobb feladatot. Ha a most megoldott feladatok mellett a nagyobb formai egységekre is tudnak figyelni, bizonnyal kamatostól megtérül számukra az a munka, amit ebbe az évadkezdő produkcióba fektettek. Ami Dvořák IX. szimfóniáját illeti, ott másfajta tanulságot vonhattak le: a sokszor játszott műről újdonságok derülhettek ki számukra – csakúgy, mint a hallgatóságnak. Itt még az a feladat vár rájuk, hogy a dinamikai hang-térképet ne csak a szólambeli dinamikai utasítások pontos betartásával vázolják fel, hanem egyúttal az arányos zenekari össz-hangzás érdekében is munkálkodjanak.