2011. Február 21.
Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara
Szombaton a MüPában, a Schubert-maraton keretében, majd hétfőn és kedden az Operaházban (a két bérleti sorozat koncertjén) a teljes Rosamunda kísérőzenét megszólaltatta a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara, Fodor Gabriella és a Nemzeti Énekkar közreműködésével. A bérleti koncertek második részében R. Strauss Rózsalovag-keringője és Ravel Bolerója között J. Strauss Császárkeringője és Dvořák Rusalkájából a címszereplő áriája kapott helyet – a hétfői estet hangulatos ráadások zárták.
A műsor előtt Kovács János bejelentette: a pénteken elhunyt Lukács Ervin emlékének ajánlják az általa is rajongásig szeretett Rosamunda előadását.
Talán e megilletődöttség is hozzájárult, hogy a tételek többségében erőtlen, vérszegény muzsikálást hallottunk. A Magávalragadó Szépség nem kapott meghívót aznap estére. Minden bizonnyal intimre és bensőségre szándékozott hangolni az előadóegyüttest a karmester – a szándék azonban nem tudott megvalósulni. Mint korábban is nemegyszer, főleg az I. hegedű szólam bizonyult erőtlennek, egyszersmind jelentéktelennek. Most annál is inkább feltűnt, mert a II. hegedű intenzitása, a kísérő-formulák megformált játéka még inkább kihangsúlyozta ezt. A magvas-tónusos hangképzést kellett hiányolnunk, ez inspirálta volna arányosra dinamikailag is a mélyvonósok támasztószólamát. A leghangulatosabbra a kórustételek sikerültek, s szinte önmaguktól hatottak a gyakran hallható balettzene-tételek. Fodor Gabriella a pódiumon nélkülözte azt a biztonságot, amellyel máskor az operaszínpadon mozog. Elénekelte szólamát, de az interpretáció szándéka, a művészi megjelenítés távol állt tőle. Nem javult a helyzet a keringők előadásakor sem – nem talált fogékony partnerre ezúttal Kovács János. Nem technikai problémák okozták az értetlenséget, hanem a keringő bűvöletében élő világ életérzése tűnt idegennek a játékosok számára; pedig nehezen elképzelhető, hogy ne hallottak volna vérbő keringő-muzsikát, amikor a zenében benne lüktetnek a mozdulatok, a lépések és forgások lendülete már-már láttató erejű. Különösen szomorú ez a Rózsalovag-keringő esetében, amikor az opera egészének ismerete is megkönnyíthetné a tánc atmoszférájának a kibontakoztatását. És Ravel Bolerója sem volt az „igazi”; az ismétlődő ritmusképlet afféle formatagoló basso ostinato volt, s felette váltakozva szólaltak meg különböző hangszín-kombinációk. Tartott ez sokáig, végül dinamikailag emelkedés következett be.
Farsang, gyászhírrel – ehhez a kettősséghez illett a koncert össz-élménye. (FK)