Concerto Budapest - 2010. március 16.

Érdekes volt megfigyelni, hogy Keller András milyen erőt tulajdonít a pregnáns hangszerelésnek: miközben minuciózus figyelmet szentel az előadói utasításoknak, kamarazenei értelmezettséget követel minden hangsúlyos hangnak, a váltakozó hangszercsoportok játékánál nem kér tagoló indításokat, hisz abban, hogy a hangszín-váltások egyúttal tagoló hatásúak is (s mivel minden frázis megformált, így valóban működik ez az elképzelés). Külön öröm hallani, hogy a mindenkori kísérőszólamok átérzik feladatukat; az egyszerű játszanivalót nem csupán lejátsszák, hanem az esetek többségében kapcsolatba kerülnek a dallamjátszókkal. Megfigyelhettük ezt már a nyitányban is, és beigazolódott ez a zenélési magatartás a szimfóniában is. Talán csak még a prímszólam nem tud őszinte örömmel ellenszólamot játszani partnerei melodikus szólamaihoz. A remekbeszabott nyitótételt követően a Gyászinduló túlságosan stilizáltnak hatott, így a ciklus tételeinek érzelmi-indulati „görbéje” sajátos ívet írt le. A folytatásban pedig mintha a játék-öröm indokolatlan mértékben dominált volna a kifejeznivaló felett.
A II. zongoraversenynek a nyitótétele kirobbanó erejű és hatású volt, lendületes, szilaj. Legfeljebb néha éreztük, hogy inkább dallamos ritmusokat, nem pedig ritmikus dallamokat hallunk. A legnagyobb hatást a középtétel gyakorolta hallgatóságára, ahol a gyönyörű, fedett vonós-színek és a remek ütősök biztosította háttér előtt bontakozhatott ki a zongoraszólam. A kirobbanó zárótételben a zenekart talán túlzottan lefoglalta a pontosságra-törekvés – hiányzott az a felszabadultság, ami a középtételhez hasonló elementáris élménnyé avatta volna. A közönség kitartóan tapsolt – ám ráadást hiába várt…(FK)