Concerto Budapest 2010. február 15.

Ezúttal a II. hegedűt kell kiemelni: amikor dallam került hozzájuk, valami egészen gyönyörű, szívet melengetően személyes hangon szólaltatták meg. Tónusában nem mindig egységes a prímszólam; amikor kísérő szerepbe kerül, tagjai egy része megelégszik azzal, hogy kifejező puzzle-elemekből rakja össze a szólamot, ami ily módon nélkülözi a személyességet (mintha Keller „könyöklős” mozdulatait öntenék hangokba). Az egyetlen komoly fenntartásom a Schubert-zene hangzásképével az volt, hogy még mindig ott kísért a „sávos” muzsikálás emléke – amikor mindenki beadja a szólamát a közösbe, anélkül, hogy a születő hangzásképbe illeszkedve gondoskodna a mindenkori folytatásról. (FK)