Concerto Budapest 2010. január 11.

Az est karmestere Takács-Nagy Gábor volt, s az ő művészi habitusa erőteljesen érvényesült valamennyi műsorszámban. Miután vonósnégyesével világhírre tett szert, 1992-ben Svájcba költözött, ahol koncertező tevékenysége mellett pedagógusként is eredményesnek bizonyult. Karmesteri tevékenységét idehaza először a MÁV Szimfonikus Zenekarnál kezdte (2005-től a Festetics kamarazenekari bérletsorozat dirigenseként), ahol 2008 szeptembere óta az első vendégkarmester tisztét tölti be. Ugyanezt a pozíciót tölti be 2007 szeptembere óta az új nevén Concerto Budapestnél is, ahol egyre szélesebb repertoárt vezényel.
Takács-Nagy zenei szemléletmódja alapvetően kamaramuzsikusi, ennek megfelelően rendkívüli figyelmet fordít a tiszta faktúrára, a szólamok közötti kapcsolatra. Minél nagyobb azonban az együttes, annál problematikusabb a látatlanban kiszámíthatatlan hangzásarányok dinamikai összerendezése. Tehát, az a sajátos helyzet áll elő, hogy a hallgató időről-időre részlet-csemegékkel gazdagodik, olyan mozzanatokkal, amelyeket talán még világhírű előadók hangfelvételein sem vett észre – ugyanakkor, kevesebbszer részesül a zenei nagytotál lehengerlő élményében. Ez a kettősség jellemezte mindkét Brahms-művet. A d-moll zongoraverseny esetében a dirigens kamaramuzsikusi vénája újabb erősítést kapott a szólista személyétől (rendszeres kamarapartnerei közé tartozik ugyanis Várjon Dénes). Egészen kivételes élmény volt érzékelni a tökéletesen egyező, közös zenei világot. Várjon Dénes valamennyi elképzelése olyannyira érvényesülhetett, mint ha ő irányítaná az előadást – anélkül, hogy foglalkoznia kelljen a zenekarral. Más szempontból, a karmesternek – a similis simile gaudet jegyében – más feladata sem volt, mint hogy az általa elképzelt (s Várjon által realizált) magánszólam beágyazásáról gondoskodjék. Eközben folyamatában bomlottak ki a tételek – ami alatt azt is értem, hogy az a nagyforma-élmény, amely szinte már a tétel elején kijelöli a formai csomópontokat, ezúttal elmaradt. A tétel-karaktereknek megfelelő tempóban haladva, fokról-fokra térképezhettük fel, születésében, valamennyi tételt. Ugyanez vonatkozik a szimfóniára is, annyi különbséggel, hogy ott Takács-Nagynak nélkülöznie kellett az egyenrangú kamarapartnert. A zenekar, kiváltképp a vonósok, nem is a karmester kezére játszanak, hanem zenei elképzeléseinek hangzó illusztrációját szólaltatják meg. Nehezebb a fúvósok dolga, akiknek hangképzési sajátosságaival nem törődik. Tehát, minél alaposabban ismeri valaki a művek egészét, s benne saját szólama helyét (rangját-jelentőségét), annál érzékenyebben tud ráhangolódni a születő folyamatokra. Mivel a zenekari fúvósok egy része gyakran tölt be szólista-rangot, kellő műismeret birtokában többnyire ez sem jelent problémát. A remek fafúvósok szép színekkel gazdagították a hangzás palettáját e művekben is. Emellett,  időnként számolhattunk dinamikailag aránytalan összhangzással – de a faktúra áttetszősége még ilyenkor is kárpótlást jelentett.
A végére hagytam az est fénypontját, a viszonylag új Kurtág-opuszt. Ez a választás több szempontból is hasznos és eredményes. Takács-Nagy évekig Kurtág kamarazene-tanításának boldog kedvezményezettje volt, így megtanulhatta a kottát „Kurtág szemével” olvasni. Később a szerző által betanított Kurtág-művek előadójaként is szerzett tapasztalatokat. A többéves tanár-diák kapcsolat érzelmi töltete olyan többlet, ami szinte eleve kamatozik betanításában.
Takács-Nagy személyiségéből fakad, hogy akar és tud kapcsolatot teremteni a közönséggel; ő a mikrofonos karmester. (Már a koncert elején „zárja az áramkört” azzal, hogy egyértelműsíti a műsor-sorrendet, s megmondja, mikor lesz szünet.) Kamaramuzsikusi arányérzékkel találja el, mit, hogyan lehet a legeredményesebben eljuttatni a hallgatókhoz. Nem állít fel vulgáris aránypárokat, nem él fellengzős fordulatokkal, nem „tupíroz”, s ami rendkívül fontos: nem becsüli le a közönséget olcsó poénokkal. Választékos mondataival eléri célját: méginkább a zenére összpontosítja a befogadói figyelmet.
Kurtág zenéjébe (egyébként nem kevés más szerzőébe is!) szinte „bele van komponálva” a hallgatói figyelem. Miként a tanításhoz kettő kell (tanító, s aki hagyja magát tanítani), a legjobb zene is akkor éri el hatását, ha nyitott fülekre talál (NB., a fül a fej része!). Takács-Nagy szépséget, hangzásélményt ígérő szavai után olyan közönség hallgatta az Új üzeneteket, amilyet csak álmodni lehet! S mivel ily módon azt hallotta, amit a szerző üzent, s amit Takács-Nagy értő irányításával a hangzás realizálásában aktívan résztvevő muzsikusok közvetítettek, ténylegesen élményhez jutott. Öröm volt látni Takács-Nagy már-már aggályosan figyelő és figyeltető mozdulatait, a rövid tételek érzelmi-indulati rezdüléseit teljes meggyőződéssel kifejező muzsikusokat. Ezt az előadást érdemes lenne több-kamerás felvételből sokszor visszajátszani. Nem volt ugyanis közömbös hang! Néha bizonytalankodó igen (hogy is ne; ilyesfajta igényes, szinte pillanatról pillanatra változó faktúra megszólaltatására legfeljebb kamaraegyüttesekben játszó zenekari tagoknak volt korábban lehetőségük) – de olyan intenzitás-élménnyel gazdagodtunk, amit maradandó emlékként őrzünk sokáig.
Csak sajnálni lehet ilyenkor, hogy gyakorló muzsikusoknak (koncertszervezőknek, a zenekarok munkatársainak) általában nemigen jut idejük egymás szerepléseinek meghallgatására. Ez a koncert fényesen példázta, hogy a jól kiválasztott kortárs-mű épp a legnagyobb élményét adhatja a műsornak (tehát, korántsem kényszerű ballaszt e kritérium a Körkép-sorozatban) – s aki eddig eljutott, annak már nem érdemes megállni; tanácsos módosítani az arányokat, s elérni majd azt, ami évtizedekkel korábban (időszakosan) gyakorlat volt: a kortárs (akár szerzői) estekhez, amelyeknek felmérhetetlen hasznáról és tanulságairól csak azoknak van/lehet fogalmuk, akiknek megadatott, hogy általuk élményszerűen jussanak zenetörténeti tapasztalatokhoz. Takács-Nagy olyan pozícióban van a hazai zenei életben, hogy koncertjeinek műsorösszeállításával sokat tehetne azért, hogy elhitesse a közönséggel: az a szakadék, amely a kortárs műalkotások és a közönség között tátong, nem más, mint zavaró tényezők árnyékaiból kivetített fantomkép. (FK)