Concerto Budapest 2010. November 29.

A Karajan mesterbérlet 3. előadásának műsorán minden bizonnyal Beethoven: G-dúr zongoraversenye volt a „húzó” műsorszám. Bár az utóbbi évadokban több zenekar műsorán is feltűntek Bruckner-szimfóniák, még a legnépszerűbbnek számító VII. sem tekinthető repertoárdarabnak. Ha ennek az estnek a közönsége megszerette, az Keller András és a Concerto Budapest közös érdeme.
Jevgenyij Koroljov szólójával a zongoraverseny előadása hidegen hagyott. Ilyenkor szokás mondani, hogy „elhangzott”. E sorok írójának szívében különleges helyet foglal el kedvenc szerzőjének ez a remeke – ezért talán eleve magas az elvárása. Kevesebbel semmi esetre sem éri be, mint ami legszebb pompájában mutatja be az ismert művet, s ha az előadók értő kottaolvasással képesek hozzátenni valamit a korábbi emlékképekhez, hálás hallgatóra találnak benne. Koroljov kvalitásaihoz nem fér kétség – de a hallottak alapján úgy tűnik, hogy számára ez a zongoraverseny csupán egy tétel a repertoárjában. Nyilvánvalónak vette, hogy közismert zene – ami igaz is; csakhogy épp ezért kellett volna az élő előadással személyes többletet adni, hozzátenni valamit kinek-kinek a korábbi műismeretéhez! Még a szólista és a zenekar összjátékának igényessége sem tűnt kielégítőnek. Szomorúan kellett megtapasztalnom a közhely kétes értékű igazságát, hogy „Beethoven zenéje nem téveszti el hatását a közönségre”. Merthogy éppen ez az általánosság diadalmaskodott – miközben az interpretáció adós maradt az élménnyel. Homályban maradt a csodálatos gazdagságú, mélységeket és magasságokat bejáró hangkép-sor – használati tárgy, élvezeti cikk lett a mű, afféle kedves-régi bútordarab, amelynek jelenlétét már-már magától értetődően vesszük tudomásul, anélkül, hogy érdeklődő figyelemre méltatnánk. Az mindenesetre biztosra vehető, hogy hasonló hőfokú előadások aligha tudták volna tartós sikerre vinni (immár két évszázada) ezt a versenyművet.
Szünet után következett a váratlan, kellemes meglepetés. Bruckner szimfóniája nemcsak kidolgozottan, hanem óriási empátiával csendült fel. Mintha a gazdag partitúrában mindenki felelősséget érzett volna a szólama iránt! Lankadatlan volt a koncentráció, a hangzás intenzitása, ugyanakkor minden részletben érvényesült a szólamok hierarchiája; egy-egy akkordon belül a különböző hangszerek dinamikailag harmonikus egységet alkottak, az akkordmenetek plasztikus felületet képeztek. Lement az első tétel – nagy falat. És ekkor következett az est legemlékezetesebb szakasza: egy átszellemült Adagio, olyan megrendítő szépséggel, hogy szinte fájt! Jólesett utána az „elkönnyítő”, a mindennapokba visszarángató Scherzo. Ezek után a mozgalmas fináléból sem a terjedelme tűnt fel – meggyőzően rímelt vissza formailag a kezdetre.
Rendszeres koncertlátogatóként ezen az esten az fogalmazódott meg bennem, hogy az elmúlt néhány évben talán a Concerto Budapest fejlődött a legdinamikusabban a fővárosban rendszeresen fellépő hazai együttesek közül. Pontosabban: minőségi változás következett be náluk. Vonatkozik ez a vonóskarra (azon belül is leginkább a hegedűkre), továbbá a hangszín-palettájukra, melynek színkészlete számtalan árnyalattal gazdagodott. Aktivizálódott továbbá a játékosok belső igénye a kisebb-nagyobb léptékű formálásra; tehát vezető karmesterüknek nem kisléptékű aktuális tennivalókból kell felépítenie a nagyformát, hanem mind több energiát szentelhet a differenciált hangzás megvalósításának. A játékosok a terjedelmes művet a koncepció ismeretében szólaltatták meg, annak megvalósítása érdekében fejtve ki aktivitásukat.