2010. szeptember 23.
Concerto Budapest
Két súlyos kompozíció szerepelt a Karajan mesterbérlet műsorán: Brahms: B-dúr zongoraversenye Ránki Dezső szólójával és Mahler I. szimfóniája. A Concerto Budapest, Keller András irányításával, az intenzív Beethoven-játszást követően maximálisan felkészült arra, hogy a 19. századi partitúrákat értően tudja olvasni: értő biztonsággal tudja megítélni, annakidején mi tűnt újdonságnak, szokatlannak – nemcsak a közönség, hanem az előadók számára is.
A műsoron szereplő művek kívánalmainak megfelelően időnként jelentékeny mértékben megnövekedett létszámú együttesben a vonóskar rendre kiegyensúlyozott, s a fúvósok – mint ezt tőlük már rég megszoktuk – mindig tisztában vannak a partitúrák egészében elfoglalt helyükkel. Ami az utóbbi időszak nagy újdonsága: a vonóskar (elsősorban a hegedűk) magára találása, ami elsősorban az intenzív dinamikában érhető tetten. Bátran szólnak a forték, a prímszólam kezdi örömét lelni abban, ha alkalmanként kíséret-funkcióban szerepel, s gyakran öntudatos kommentárokkal gazdagítja a rétegezett faktúrát. Miközben lelkesíti őket a harsány tónus, a hangképzésben néha még adósak a személyességgel a hegedűk; amikor egyetlen pillanatra sem lenne szabad „leengedni” a feszültséget, a tónus intenzitását. „Szeresse” a témát (dallamot, motívumot, stb.) - gyakran így instruálta növendékeit kamarazene-órákon Kurtág György. A személyességnek az intenzitása, vagy az intenzitás személyessége az, ami sohasem téveszti el hatását. Brahms zongoraversenyében ilyen pillanatokkal leginkább a lassú tételben találkozhattunk - mintha a zenekari játékosok alkalmankénti szólista-funkciója az egész együttest állandó kamarazenei érzékenységre hangolta volna! Itt volt érezhető leginkább a hangképzés intenzitása (itt a halk tónus is magvas volt, a hangos pedig nem harsány, hanem masszív és tömör, vagy épp súlyos, a mondanivalónak megfelelően). A mű egészét illetően úgy tűnt, hogy a zenekart leköti a játszanivaló, azaz a „csinálás” – a nagyformák folyamatossága érdekében a karmester is másodlagosnak (esetenként elhanyagolhatónak) tartotta a pillanatnyi hangzásarányok azonnali korrigálását. Az áradó folyamatokba bele lehetett feledkezni – ily módon gyakran létrejött a személyességnek az a légköre, ami aktív élménnyé teszi a zenehallgatást. Ránki Dezső szólistaként rendszeresen fellép e zenekarral, így a közös zenei gondolkodásmód szinte eleve adottnak tekinthető. Ő ugyanis azoknak a szólistáknak az egyike, akik állandó-folyamatos kapcsolatot tartanak a zenekarral, ily módon a kényes (agogikus) pillanatokban kölcsönös egymásra-figyelésre késztetve a játékosokat. Viszont, abban is azonos hullámhosszon voltak, hogy evidenciaként kezelték a brahmsi zene monumentalitását, tehát a mű megszólaltatásakor nem érezték szükségesnek újra meggyőzni erről a hallgatóságot - ily módon a nagyságba, a tömörségbe és intenzitásba nem fáradt bele a közönség. Lehet, hogy a zenekar tudatosan osztotta be ily módon erejét, hogy kitartson a lendület a Mahler-szimfónia záróakkordjáig? (A ráadás másfajta igényességet követelt előadóktól és hallgatóktól egyaránt.)
A jubileumi Mahler-évben gyakran csendülnek fel a szerző szimfóniái – ily módon egyszerre tekinthető kisebbnek és nagyobbnak egy-egy műsorra-tűzés felelőssége. A többszöri játszás során természetesebbnek tűnhet a szerző zenei szókincse, kifejezésmódja, már-már hozzászokhatunk fanyar humorához, olykor mosolytalan felnevetéséhez. Leginkább persze akkor, ha az előadók közege „jó vezetőnek” bizonyul, tehát, a játékosok mindenkor jelenidejű aktualitással élik meg az egészen kivételes „információsűrűségű” muzsikát. A Concerto Budapest - Keller András irányításával - „vevő” a mahleri érzés- és gondolatvilágra. Biztosak lehetünk abban, még jövőre (Mahler halálának centenáriuma évében) sem fognak ráunni a sajátos hangszínekre, tónusokra, sőt, reményeink szerint a formai felépítés sajátosságaiban is mind több tartalmi jelentőségű mozzanatot fognak felfedezni. (FK)