Concerto Budapest
2011.április 29.
A zenekar Richter-bérletének záróestje egyúttal a február és április között meghirdetett „Szimfonikus felfedezések” sorozat negyedik (befejező) est. A Richter-bérlet orosz programot kínált hallgatóinak – Sztravinszkij egykor botrányt okozó remeke, a Sacre (Le sacre du printemps, leginkább meghonosodott magyar címmel a Tavaszi áldozat) mintegy megkoronázása a sorozatnak. A nem beavatottak közül legfeljebb csak a szemfülesek vehették észre, hogy a „Szimfonikus felfedezések” a korábbi „Magyar Szimfonikus Körkép” sorozat (korcs) utóda – országos (szimfonikus zenekari) áttekintésre kevésbé alkalmas, az évad második részében 2-2 vidéki (Győri Filharmonikus Zenekar és Alba Regia Szimfonikus Zenekar) és fővárosi (MÁV, Concerto Budapest) együttes lépett fel a sorozat első részében –, a következő évadban e naptári év folyamán további négy zenekar szerepel még e sorozat keretében. A Concerto Budapest honlapján a Richter-bérlet ismertetőjében még a régi sorozatcím szerepel. A sorozatjelleget meghatározó korábbi kritérium biztosítja a folytonosságot: a műsorban szerepelni kell egy 20-21. századi, vagy régebbi, de alig ismert magyar műnek. További kritérium, hogy az est szólistája is magyar legyen (bármely műsorszámban), az esetek többségében a fiatal(abb) generáció képviseletében.
(Országos „mintavételezéshez” a nyolc is kevés – ráadásul az összehasonlításnak nemigen van alapja. S ha ehhez hozzávesszük, hogy valamennyi koncertnek a Müpa mellett társrendezője az adott zenekart, könnyű belátni, hogy elenyésző azok száma, akik valamennyi estet végighallgatják. Tanulságot, bármily keveset is, legfeljebb ők profitálhatnak e sorozatból.)
Láthatóan nagy szabadságot tesznek lehetővé a szükséges és elégséges feltételek – így például szervesen kapcsolódhatott tematikája és szövege alapján a Concerto Budapest orosz műsorába Eötvös Péter Két monológja. A MÜPA-magazin frappáns beharangozása („kortárs szendvics”) a műsorszámok sorrendjének változásával aktualitását vesztette; inkább afféle „hab a tortán” effektus jött létre, ahol felülről lefelé, időrendben visszafelé haladva jutottunk el az Eötvös-darabtól Sosztakovics II. zongoraversenyének érintésével a Sacre-ig.
Gyakori jelenség, hogy a nyitó műsorszám (főként, ha többé-kevésbé ismeretlen!) áldozatul esik … – minek is? Hogy a közönség még nincs rákészülve a felcsendülő zenére. Amire pedig ráhangolódna, gyakran véget is ér a mű. Valami ilyesmi történhetett ezúttal is. A meghirdetett műsor alapján zongoraversenyt vártunk – ráadásul, sem a sorrendcseréről, sem pedig a szólista kilétéről nem kaptunk tájékoztatást (aki a zenekar honlapját felkereste, tudhatta: Massányi Viktor a Két monológ énekese). Tovább nőtt a tanácstalanság az orosz szövegű mű hallatán, s kevés haszonnal olvashattuk a „szimfonikus felfedezések” sorozat műsorismertetőjében, hogy „a két monológ Andrej és Tuzenbach megszólalása. Eötvös saját elmondása szerint az idegen nyelveket mindig is azok zeneiségében hallja leginkább; az adott nyelvről a fordítás lassabban történik a hallgató fejében, mint a zenei tulajdonság felfogása, így nyújtva a szöveg-zene különleges élményét”. Ezúttal egyértelműen a hand-out lett volna a megoldás: nyersfordítás (ideális esetben az orosz eredetivel együtt), amit a mű előtt átfuthat a hallgató, s akkor valamennyire „képbe kerülhet”. Másként maradt a zenéről a figyelmet elterelő szövegre-figyelés, vagy pedig a tartalmi értés teljes feladása. Egyik sem jó megoldás – így, szöveg nélkül a figyelem talán leginkább Eötvös sokszínű zenekari palettájára irányult, miközben Massányi anyanyelvi biztonsággal énekelt, néha sajnos a gazdag zenekari szövet árnyékában.
A II. zongoraverseny szellemes-frappáns zenéjét (s a már-már Rachmanyinovra emlékeztető középtételt) hallgatva eltűnődhettünk, vajon miért oly ritka vendég a koncertpódiumokon. Nagy várakozás előzte meg Ránki Fülöp szereplését, miként ez előre várható volt, s a lelkes fogadtatás sem maradt el. A zongoraművész-házaspár gyermeke korábban családi szólista-produkcióban lépett fel zenekarral – most egyetlen szólistaként is derekasan helytállt. Testreszabott volt számára ez a mű, a szépen megformált rövid szegmensek hibátlanul sorjáztak. Ujjvégre-koncentráló zongorázása biztosítja billentése kontrollját, biztos formai tájékozódás birtokában a fokozások, csúcspontok mindig érvényesültek. Nem volt idegen a zene karakterétől, hogy a concertálás folyamán néha már-már continuo-szerű kommentáló szólammal járuljon a hangzás egészéhez.
Visszafelé haladva az időben, Sztravinszkij botrányhős kompozíciója már-már klasszikusan letisztultnak hatott – része van ebben a játékosok biztos szólamtudásának, s annak a karmesteri koncepciónak, amely nagy súlyt helyezett a melodikus és ritmikus-akkordikus szegmensek gyors váltakozásából kialakított érdekes-izgalmas zenei folyamatokra. Olyan „tálalásban” kaptuk a művet, hogy követhető volt a program vélhetően azoknak is, akik először hallották (esetleg koncertteremben először) e korszakos jelentőségű kompozíciót.
A Sacre mamutzenekart igényel – az est első részében is nagy létszámú együttest köszönthettünk a pódiumon. Nagyon fontos az ilyesfajta hangzásélmény – ilyen tapasztalatok birtokában érthető meg a romantika hangzásigényének fokozására irányuló tendencia, amely persze később természetszerűen „kiábránduláshoz” a klasszikus letisztultság, egyszerűség iránt feléledő vágyhoz vezet. Most viszont jó volt tobzódni az erős (mondhatni, őserőt árasztó), monumentális hangzásokban – annál is inkább, mivel a monumentalitás sohasem járt együtt a kifejezés erőszakoltságával. Köszönhető ez annak (is), hogy Keller András nemcsak összerendezi, hanem irányítani is képes zenekarát. (FK)