Duna Szimfonikus Zenekar - 2010. Április 21.
Tavaszi bérletének 6. estjével vett részt a Magyar Szimfonikus Körkép rendezvénysorozatban a Duna Szimfonikus Zenekar. Olyan programot állítottak össze, amellyel szinte egyedül képviselnek sajátos színt koncertéletünk szivárványos palettáján. A legrégebbi mű Dukas szimfonikus scherzója, A bűvészinas (1897-ből), a többi négy pedig 20. századi. Ettől még nem kerül az együttes a kortárs zene elkötelezett előadói közé – de legalább olyan súllyal esik a latba, hogy a repertoárjuk nem reked meg a „történeti” zenéknél, hanem változatosságra törekszik a gazdag kínálatból. Azért nagyon hasznos ez, mivel így törzsközönsége természetességgel veszi tudomásul a zenetörténet mindmáig tartó kontinuitását, és nem utasítja el eleve, „zsigerből” napjaink alkotásait. (A közönségnevelés feladata másfajta felelősséget ró valamennyi zenekarra, amióta egy-egy zenekarra specializálódott a bérletesek javarésze; tehát megannyi „tanulság” nem tudja kifejteni áldásos hatását, mivel nem jut ki az adott koncertterem falai közül.)
Barber fiatalkori nyitánya, A rágalom iskolája, tetszetős nyitószámnak bizonyult, Hidas Frigyes Adagiója kiváltképp azoknak volt kedves, akik még láthatták „A cédrus” balettet. Az első rész Jereb Ervin Trombitaversenyével érte el tetőpontját, amelynek szólóját – csakúgy mint az ősbemutatón, majd a mű lemezfelvételén – Geiger György játszotta, remekül.
A bűvészinast ezúttal valóban értő közönség hallgatta, hála a műsorvezető Zelinka Tamásnak, aki a mű felcsendülése előtt élvezetes felolvasásban ismertette meg a hallgatóságot Goethe „vidám balladájával”. Színfolt volt az irodalmi betét a színes programban, egyszerre üdítő és hasznos.
A műsor igazi „nagy vállalkozása” Sosztakovics 9. szimfóniája volt. Bizonyára megtévesztő a szerző jellemzése („vidám kis darab”), habár érdemes lenne fenntartásokkal fogadni az ilyesmit, kiváltképp, ha az irónia rétegezett közegében született (korábbi párhuzamos példa: bagatellek-e a bagatellek, mondjuk, Beethovennél?). Tény, hogy a mű jelentősen rövidebb, mint a szerző más szimfóniái, s kétségtelen, hogy „a világos, fényes hangvétel uralkodik benne”. Vannak művek, amelyeket nehéz elvonatkoztatni keletkezési körülményeitől, komponálásuk idejétől, s megannyi, a szerzőt motiváló tényezőtől (az is kérdés, hogy melyik esetben mekkora ennek az ideális mértéke) – kétségtelenül ezek közé tartozik ez a szimfónia is. A feltételezett rejtjelezett utalás-rétegekből ki-ki megért valamennyit, a többit továbbra is a partitúra őrzi.
Ebben az esetben azt kell értékelni, hogy az együttes aktívan megismert egy Sosztakovics-partitúrát, tehát ezáltal akkor is értékes tapasztalatokkal gazdagodott, ha nem jutott el a nagy talányok megfejtéséig.
Deák András vezényletével felkészült együttest hallhattunk, azonban korántsem érződött, hogy akár a Körképben való részvétel, akár a MüPa-beli szereplés kihívást jelentett volna számukra. Legfeljebb nagyobbat markoltak, de az intenzitás magasfeszültsége csak apró nyomokban volt felfedezhető. Tehát, aki kikapcsolódni ment a hangversenyre (szerencsére, szép számmal voltak ilyenek), elégedetten távozhatott, nemcsak csalódásra, de elégedetlenségre sem volt oka - de a nagy élmény elmaradt. Visszaemlékszem, amikor először hallottam a zenekart a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben, nem tudtam betelni azzal az élménnyel, hogy bár leggyakrabban a Duna Palotában, viszonylag kis teremben szerepel, milyen intenzitással képes betölteni a monumentális termet. A mostani est semmi hasonló „meglepetéssel” nem szolgált – ám aki most hallotta először zenekarát ebben a teremben, vélhetően többletként élte meg e hangzásteret. (FK)