Duna Szimfonikus Zenekar 2010. November 13.

Hegedűs Endre Chopin-bicentenárium alkalmából rendezett zenekari zongoraestjén a Duna Szimfonikus Zenekar működött közre, Ménesi Gergely vezényletével. A vonzó programnak és a Stúdió Liszt Productions gondos szervezőmunkájának köszönhetően megtelt a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Az Andante spianato és nagy polonézt követően az f-moll, majd szünet után az e-moll zongoraversenyt hallhattuk, s természetesen a két ráadásszám is Chopin-darab volt.
„Chopinista” – mondta annakidején Richter Jevgenyij Kiszinre – nos, Hegedűs Endre nagy szívében sok szerző megfér, Liszt és Brahms mellett jut hely Chopinnek is. A művész aprólékos műgonddal, kidolgozottan játszotta a versenyművek magánszólamát. Mégis, a nagy élményt hiába vártuk. Külön tanulmányt lehetne szentelni annak, hogy a zongoraverseny műfaj-történetében hogyan aránylik egymáshoz a szólóhangszer és a zenekar. Ezúttal mintha két szálon futott volna a muzsika: az előtérben a zongora, s valahol „hátul” a zenekar. Miként az est szórólapján apró betűkkel szerepelt, hogy” közreműködik” a zenekar, ezúttal az életben is alárendeltnek érezhették magukat a kísérő funkcióban. Játszottak, jólnevelten, korrekten, mint akikre senki sem íváncsi, akiket senki sem kérdez… A szólista elhatárolódott a hangzó környezettől, alig vett tudomást környezetéről. Ez leginkább a dinamikai összerendezetlenségben nyilvánult meg – a zenekar mindig „fedésben volt”, ami kifejezetten hátrányos a harmonikus összhatás szempontjából. Furcsa bizalom alakult ki a szólista és a karmester között – Ménesi a tempók összerendezésére felügyelt. Pontosabban, hogy a zenekar mindig együtt legyen a szólistával. A kölcsönösségnek az érzete hiányzott, a gyönyörű motívumokból közösen létrehozott hangzó építmény össz-élménye. Ménesi általában széles, nagy mozdulatokkal dirigál, épp ezért a dinamikai elképzelései megjelenítésére fokozáskor kevés eszköze van. A tükör-mozdulatok sem sokat segítenek, hiszen a legerősebb precizírozó szándék ellenére könnyen „szétcsúszhat” agogikus pillanatokban a hangzás, ha a pálca vége mást sejtet, mint a bal kéz ujjai. A lassú tételek kezdését pálca nélkül irányította a dirigens, s amikor épp nem „csuklózott” (levetkőzhetetlen rossz karnagy-mozdulat?!), szuggesztívabb hatást ért el.
Az előadók kétségkívül felkészültek (szólamukból a zenekari játékosok is), mégsem hatotta át a produkciót a kreativitás élménye. Lejátszották, a művek elhangzottak – de a varázs elmaradt. Ugyanakkor, zavaró tényezőkre nem lehet panaszunk; aki úgy hallgatta újra a már ismert műveket, hogy lelkében a ténylegesen megszülető hangzástól függetlenül is „szólt” a muzsika, belefeledkezhetett abba a konglomerátumba, amit az akusztikus emlékképek sokasága és a hangi realitás eredményezett. Aki az itt-és-most felcsendülőre fókuszált, kevésbé járt jól. A fáradhatatlan zongoraművész a két népszerű ráadásdarabbal (egy polonézzel és egy noktürnnel) megerősítette hallgatóságát abban a vélekedésében, hogy Chopin zenéje – szeretnivaló.