2011. Február 4.
Duna Szimfonikus Zenekar
A Tavaszi bérlet második előadása nemcsak ritkán hallható művekkel, hanem két remek szólista bemutatásával ajándékozta meg hallgatóit. Mendelssohn Hebridák nyitányát követően Csáki András szólójával csendült fel Rodrigo Aranjuez concertója. Szakmai életrajzát tekintve, a 30 éves gitárművész pályakezdete egyértelműen sikeres: időről-időre módosul a nemzetközi versenyeken elért díjainak a száma (jelenleg a tíz I., nyolc II., két III. helyezésnél és számos különdíjnál tart). A különdíjaknak, továbbá a Junior Prima díjnak köszönhetően, időről-időre koncertezik, ám többnyire szólóestek keretében. A versenymű-repertoár kialakításához és bővítéséhez elengedhetetlen a zenekar – s ezért örvendetes, hogy ilyesfajta fellépésre is lehetőséget kapott. Mert fontos, hogy sokoldalúan bontakozhasson ki verseny-szereplései és tanítási gyakorlata mellett előadói habitusa is, hiszen aki akár csak egyszer is hallotta, megbizonyosodhatott arról, hogy Csáki Andrást korántsem a „versenyistállók” díszei között kell számon tartani, hanem remek technikai felkészültségű, érzékeny muzsikusként is. Akár szólódarabot játszik, akár zenekarkísérettel gitározik, jellemzője a tiszta felépítésű formálás, és az, hogy akkor is hallja a harmóniákat, amikor egyszólamú dallamából bontakoznak ki.
Dvořák Amerikai szvitje után a brazil Ney Rosauro Marimbaversenye jelentette az est fináléját. A szólista a 20 esztendős, a detmoldi főiskolán tanuló Vitkóczi Miklós volt. Fiatal korát meghazudtolóan kiforrott hangszeres, több versenygyőzelemmel rendelkezik ő is. Mint külföldön tanulónak, neki is hasznos a hazai koncert-lehetőség – s csak dicséret illetheti a zenekar vezetőségét, a program összeállítókat, amiért erre az estre két fiatal szólistát hívtak meg.
A Duna Szimfonikus Zenekar létszámát a Duna Palotában a pódium nagysága korlátozza; a kisszámú vonóskar azonban derekasan helytáll a „hazai terepen” – a szólamok kiegyenlítettségének fő okai közé tartozik, hogy valamennyi előadó felelősséggel játssza szólamát, s a vonósszólamok összeszokottak.
Vezető karmesterüknek, Deák Andrásnak elég volt szinte csak a gesztusok folyamataként vezényelni az együttes régi repertoárdarabját, a Hebridák nyitányt - de nyilvánvalóan kialakult valamennyi műsorszám megtervezett hangzásképe a próbák folyamán. A koncerteken ritkaságszámba menő versenyművek esetében további feladatot jelentett a kíséret funkciójának a betöltése; ráadásul mindkét műben vannak olyan helyek, ahol a szólista agogikáit követően igencsak kényes belépésekre kerül sor. Ezek többségét is jól vette az együttes (a marimbaverseny nagy sikere kapóra jött, hogy javítási kísérletet tegyenek a versenymű III. tételével).
Miként a saját szólam iránti felelősség, úgy az is rendkívül szimpatikussá tette a játékosokat, ahogyan átadták magukat az általuk ritkán játszott muzsikának. Élvezték a stiláris kirándulásokat, az aszimmetrikus metrumokat - általánosságban elmondható, hogy teljes jelenléttel muzsikáltak.
Ilyen esteken mindig sajnálattal tölt el, hogy a hangversenylátogató közönség nagyrésze egy-egy zenekar mellett kötelezi el magát. Egyelőre csupán a Duna Szimfonikus Zenekar hallgatóságának tudott bemutatkozni a két fiatal szólista – de reménykedjünk abban, hogy másik zenekarok is rendre találnak lehetőséget hazai tehetségek népszerűsítésére. (FK)