Győri Filharmonikus Zenekar 2010. február 16.

A műsor „kupolás szerkezetű” lett: Wagner: Trisztán és Izoldájából az Előjáték és Izolda halála című részlettel kezdődött, s Dvořák VIII. szimfóniájával zárult. Közben csendült fel négy rövid tétel Kurtág György Üzenetek című op. 34-es kompozíciójából, majd Bartók 5. opusza. A Kurtág-mű előtt a vezénylő Berkes Kálmán szólt néhány szót a közönséghez, szimpatikusan, bár nem sok gyakorlati „segítséggel” a Kurtág-mű értő hallgatásához (összehasonlítási alapként a sorozat január 11-i nyitókoncertje kínálkozik). Vélhetőleg nagyrészt a remek vendég-koncertmesternek köszönhető az újjászületett (Csipkerózsika-álmából felébredt) hegedűhangzás: kiváltképp a fokozások voltak meggyőzőek és hatásosak az est folyamán. Mindazonáltal, az előadás színvonala fokozatosan emelkedett; a népszerű Wagner-zene érzelmileg mindvégig tartózkodó, mondhatni hűvös maradt, az előadók figyelmesen játszottak, ám a belefeledkezés (s ezáltal a belefeledkeztetés) érzete távol állt tőlük. Közben néha arra kellett gondolnom: talán tudatos karmesteri koncepció, hogy lehántsák az idők folyamán rárakódott előadói manírokat – ám így kissé vérszegényre sikeredett az előjáték. Azt viszont nem tagadhatjuk, hogy áttetsző volt a hangzás (ami ehhez a romantikus zenéhez önmagában bizony kevésnek, túl szolidnak bizonyult). Négy „rövid” Kurtág-tételt ígért Berkes – s valóban, a rövidség maradt a tételek alapélménye. Szép zenekari színekben gyönyörködhettünk – mégis, ezúttal az a bizonyos „áramkör” nem zárult (pedig a közönség nem töltötte meg az emeleti szinteket!). „Tényleg rövidek” – nyugtázta valaki félhangosan a közönség soraiban, s vélhetőleg sokaknak csak ennyi maradt meg ebből az interpretációból. Pedig többről volt szó, hiszen a változatos hangszínvilág már-már nosztalgikusan felidézte azt a régi szép időt, amikor a Győri Filharmonikus Zenekar élen járt a kortárs (magyar) művek előadásában, s hallhatóan örömüket lelték az előadók a szokatlan hangszínekben. Az azóta is megújult hangzásokat, ím, ismét megszólaltatják – de a játéköröm még hiányzik hozzá.
A Két portréból az Ideális – valóban ideálisnak mondható. A sugárzóan tehetséges Kamenarska gyönyörű hegedűhangja inspirálóan hatott a vonósokra (remekelt a zenekari szólócsellista is!), és itt a hangzáskép több volt, mint gyönyörködtető hangszínek egymásutánja. Érződött a bartóki duális világkép, a tételek dramaturgiai felépítése egyaránt hatott azokra, akik már többször hallották e kompozíciót, s azokra is, akik most találkoztak vele először.
A szünet után mintha kicserélődött volna az együttes: a Dvořák-szimfónia a repertoárdarabok magabiztosságával szólt, „éltek” a szólamok (és a zenekari szólisták), s valami kedély uralta valamennyi tételt, ami élménnyé tette az interpretációt. Berkes Kálmán (nem a látványosságra, hanem hangzásra koncentráló) irányító munkája talán itt érett be leginkább. A műsor végeztével olyan érzése támadt az embernek, hogy talán most rögtön ismét el kellene játszaniuk – ezúttal „élesben”…
Elvileg nem lehet panaszunk: a zenekar gondoskodott szórólapokról; de mégis van, mert az ismertetőszöveg aránytalan: egyetlen szó sincs a szólistáról, ráadásul a (névtelen) műismertetések színvonala… Bevett gyakorlat az „összeollózás” – de aki összeollózza, annak kötelessége számolni azzal, hogy azt valakik olvasni fogják… (FK)