Győri Filharmonikus Zenekar 2010. szeptember 11.

Kovács Anikó jubileumi hangversenyét hirdette a koncert kalendárium, a Győri Szimfonikus (!) Zenekar közreműködésével. Az Olasz Intézetben a Győri Filharmonikusok kíséretével, két vendég szólistával lépett fel az 1990-ben, azaz éppen 20 éve diplomázott hegedűművész. Az est karmestere Medveczky Ádám volt.
Bach d-moll kettősversenyében Kovács Anikó szólista-partnere az a Don Weilerstein volt, akinél posztgraduális tanulmányokat folytatott a Cleveland Institute of Musicban. A szólisták közös zenei nyelvének megérzése nem kívánt szakmai felkészültséget a hallgatótól – de az sem, hogy ezt a műsorszámot korántsem előzte meg komoly próbafolyamat. A zenekar csökkentett létszámmal játszott, mindösszesen ennyi vallott arra, hogy van tudomásuk több évtizednyi régizenei gyakorlatról. A „teraszos dinamika” inkább parodisztikus volt, érzéketlenül berobbanó fortékkal, jelentéktelen-halk szakaszokat követően.
Javult a helyzet Mendelssohn örökzöldjére. A jubiláns továbbra is leginkább szólama perfekt megszólaltatására koncentrált. Talán túlzottan is, hiszen az érezhetően lelkiismeretes felkészülés általában meghozza az eredményét. Ezúttal olyannyira, hogy az éteri magasokban intonált virtuóz frázisokat azzal a magától értetődéssel szólaltatta meg, ami már-már lehetetlenné tette a hallgató rácsodálkozását a hegedű-varázsra. Pedig itt korántsem kellett aggódnia a kíséret miatt: a zenekar Medveczky Ádám vezényletével empatikusnak bizonyult, érezhetően szeretettel teremtve meg a hangzó hátteret a szólistának. Ugyanakkor, a lassú tétel végtelenül hosszúnak tűnt, ami azt sejteti, hogy a formálásra kevesebb figyelem jutott, mint a szép hangon történő együtt-játszásra. Viszont, szívet melengető volt mind a II., mind pedig a III. tételben valamennyi zenekari pizzicato. Oly egységes volt (ráadásul nemcsak „ütésre pontos”, hanem együtt-lélegzést sejtetően), ráadásul egyszerre karcsú és mégis testes, az akkordok felépítését illetően „hangszerelésében” is arányos, hogy csak elismeréssel adózhatunk eme zenekari teljesítmény hallatán – szeptemberben, az évad legeslegelején… Ilyen apró mozzanatokban mutatkozik meg igazán a zenekar „profizmusa” – s épp ezek jogosítják fel a hallgatót, hogy (mindig!) magasra tegye az elvárások mércéjét.
A közönség minőség-igényét és érzékenységét jól mutatta az a differenciált tetszésnyilvánítás, amely az est második részében Brahms Kettősversenyének jutott. Az együttesnek, mondhatni, repertoárdarabja lett a közelmúltban ez a kompozíció; az előző szezonban Várdai István diplomakoncertjén (s előző nap a győri bérleti sorozatban) is játszották. Most Kovács Anikó partnere Fenyő László volt, aki erőteljes színpadi jelenlétével szinte irányította a zenei folyamatokat. Amikor az első hangokat intonálta, meglepve tapasztaltuk, hogy keresetlen kísérőzörejekkel játszik: szuszog, néha már-már morog. A hangszer mellől irányításnak ez a módja remélhetőleg nem állandósul majd játékában, hiszen korábban az eszményi szép hang ideálját ilyesfajta segédeszközök nélkül tudta megvalósítani – s a partnerekkel való kommunikálásnak is bizonyára megtalálja más, csendesebb módját. Mindenesetre, ezúttal eredményes volt ez a fajta „határozottsága” – habár szerintem a zenekarra legalább annyira hat a remek szólista-teljesítmény, amihez felnőni: komoly kihívás. Kovács Anikó érzékenyen reagált a csellóhangra; e műben nem koncentrált (már-már görcsösen) saját szólamára, hanem (végre!) engedett a játék-öröm csábításának. A két hangszer párbeszéde, a dallamok folytatásával, a „licitálásokkal” olyan történetet jelenített meg, amelyet lehetetlen nem teljes odaadással követni. A zenekart megbízhatóan koordinálta a karmester, a szólistákhoz pedig valamennyi vonós-szólam szívesen társult, afféle kibővített kamaramuzsikálás keretében. A többi hangzás-kombináció pedig adódott magából a partitúrából… (FK)