Győri Filharmonikus Zenekar
2011. Február 25.
„Minden jegy elkelt” – hirdette messziről a felirat a győri Richter-terem koncertszerű Rigoletto-előadásának plakátjain. Előzménye egy olyan Traviata, amelynek híre országszerte eljutott… A folytatással sem kell szégyenkezniük a rendezvény megálmodóinak, kivitelezőinek!
Kovács János, a Magyar Állami Operaház első karmestere vezényelte az előadást – nehezen hihető a megbízható forrásból származó információ: életében először. Talán ez is hozzájárult ahhoz a csodálatos vibráláshoz, ami a pódiumról áradt - habár inspiráló lénye valószínűleg anélkül is mozgósította volna a Győri Filharmonikus Zenekar rejtett tartalékait. Zsigeri szinten volt igaz minden, amit hallhattunk – s ez nem kevés!
Verdi középső korszakának mindmáig legnépszerűbb operái ellenállhatatlanok; akkor sem tévesztik el hatásukat, ha a jó zenész kritériumai közül csak a kiművelt (egyszerűbben: érző) szívvel rendelkezik a közönség, s bizony gyakran még a kiművelt hallás és értelem is kevés a hatásmechanizmus titkának megfejtéséhez, azoknak az összetevőknek a feltérképezéséhez, amelyek együtt (nem összegezve, hanem hatványozottan) katartikus érzést váltsanak ki napjaink különböző ingerküszöbű hallgatóiból.
A koncertszerű előadás valószínűleg feltételezi a cselekmény ismeretét (az persze színpadinál sem hátrány) – ismert(nek tekinthető) mű esetében ez elvárható követelmény. A koncertszerű ezúttal sem oratorikust jelentett; mindig az érdekelt szereplők tartózkodtak csupán a színpadon. Többen közülük hozták színpadi tapasztalatukat, s a rendelkezésre álló kis helyen a kifejező mozdulatokkal, gesztusokkal, szem-kontaktussal megannyi vizuális többletet adtak. Miklósa Erika Gildája eszményi volt – a zenére összpontosított figyelem méginkább észrevette szólamának kidolgozottságát, hogy a szöveg kifejezőbb megjelenítése, s az érzelmi töltés érdekében „játszik” a hangzókkal, káprázatos színek-tónusok hihetetlenül gazdag változatosságát villantva fel. A címszerepet Perencz Béla énekelte, a Mantovai herceget Nyári Zoltán játszotta, Sparafucileként Szvétek Lászlót, Maddalenaként Gál Erikát, a további női szerepekben Bokor Juttát hallhattuk. A Monterone grófot megjelenítő Egri Sándor is a színpad légkörét hozta magával. Megint bebizonyosodott (amit tavalyi mesterkurzusán Salzburgban Christa Ludwig olyannyira hangsúlyozott), hogy kottából nem lehet „interpretálni”. Kiváltképp érezhető volt a színvonal-váltás olyan helyeken, ahol egy részleten belül „váltott” az énekes. Csak köszönet illeti a teljes szereptudással érkező művészeket. Színvonalasan szerepelt az előadásra verbuvált (no-name) férfikar is.
A zenekart nyilvánvalóan inspirálta a rangos énekes-gárda, s valljuk meg, Verdi muzsikája nemcsak a hallgatóságra képes hatni. Tagadhatatlan, hogy pódium-rangúan kidolgozott szólamokból állt össze a színgazdag zenekari anyag, a szólamkottákból nemcsak a hangokat olvasták el a játékosok, hanem az előadói utasításokat is. Élt, pulzált a gazdagon artikulált anyag, s – csodák csodája – a dinamikai kiegyensúlyozottságra sem lehet panasz. A hangerő-skála a leheletfinomtól a fülsiketítőig terjedt, úgy, hogy sohasem nyomta el az énekesek hangját.
Kirándulás? Kaland? – a zenekari bérleteseknek mindkettő. Olyan élmény, amelyre sokáig lehet emlékezni. Az már csak hab a tortán, hogy a korábban koncertszerű operaelőadást még nem hallgatókat elgondolkoztatta ez a megjelenítési lehetőség – s így, a spotán zeneesztétikai kérdésfelvetésekkel s azok részleges megválaszolásával ki-ki nagy lépést tett a tudatos zenehallgatás felé vezető (végtelen) úton. A közönségnevelésnek ez a rejtett módja hosszú távon minden bizonnyal meghozza az eredményét.
(FK)