Kritikák

 

Ezzel az esttel ért véget a 2011-es „Szimfonikus felfedezések” kétszer négy estből álló sorozata, s kétségkívül: méltó búcsú volt, amely megerősíti visszamenőleg a rendezvény ilyen formában való létjogosultságát, s indokolttá teszi a folytatást. A Duna Szimfonikus Zenekar megrendelésével értékes művet hívott életre, Gyöngyösi Levente Zongoraversenyét. Az ősbemutató ünnepi alkalma egyúttal személyes légkört is árasztott: a szólista Balog József volt (mint a szerzővel készített interjúból is megtudtuk, diáktársa Schweitzer Katalinnál), tehát fiatal előadóművészünk kapott reprezentatív fellépési lehetőséget. Tovább ⇒

 

Két ritkasággal kényeztette hallgatóit a Ferencsik-bérlet 3. estje. Janáček Glagolita miséjét követően Debussy ritkán hallható kompozíciója, a Szent Sebestyén vértanúsága csendült fel. Két félidő – két világ!

Úgy alakult, hogy az utóbbi években Janáček muzsikáját műfajonként fedezhetjük fel; az Operaház a Jenůfa színrevitelével jeleskedett – most pedig oratorikus főművére került sor. Az Ünnepi mise: reprezentatív kompozíció, kevés templomi együttes vállalkozhat megszólaltatására, így elsődlegesen a koncerttermekben otthonos. A késői kompozíció erőtől duzzadó, ugyanakkor a szerző nyilatkozata alapján bizonyosra vehető, hogy ezúttal nem a hit ereje munkált. Janáček - más műveihez hasonlóan – ezúttal is apró elemekből építkezik, s ezekből nagy kiterjedésű felületet hoz létre. Vélhetően a szövegnek is nagy szerepe van abban, hogy ezek a felületek általában karcosak, sprőd jellegűek. Ebből következően egy-egy lírai mozzanatnak rendkívül megnő a hatása. Mivel ezúttal csak a tételcímek jelentek meg feliratként, a hosszú szövegű misetételekben csupán azok próbálkozhattak meg a tájékozódással, akik latinul vagy magyarul tudják a miseszöveget. A fordítás hiánya mellett is szólhat érv: ily módon a zenére összpontosult a figyelem, igaz, annak árán, hogy a szólisták és a kórus szólamai színárnyalatokká minősültek. Kovács János vezényletével olyan interpretációt hallhattunk, amelyet pregnáns ritmusképletek uraltak – ám néha metrikus bizonytalanság érződött, némi összerendezetlenség a nagy apparátus különböző hangszercsoportjai között. Tovább ⇒

 

November 20. - Pannon Filharmonikusok

 

Méltán előzte meg nagy várakozás a Pannon Filharmonikusok estjét, amelyet „Bogányi Tibor vezető karmester bemutatkozó, szezonnyitó hangversenye a Müpában” címmel hirdettek meg. Bogányival, akkor még vendégkarmesterrel, már többször fellépett a zenekar, mindannyiszor lelkes tetszéssel fogadták produkciójukat. A zongora mellől, vagy hegedűszólistaként irányító dirigens mind gyakoribb jelenség a pódiumokon – csellista ritkán vállalkozik hasonló feladatra, kiváltképp nagyzenekarral. Akár látott valaki ilyet, akár nem, könnyű felmérni a kontaktus-teremtés mostoha körülményeit: először is, az együttes jelentős részével lehetetlen szem-kontaktust teremteni, hosszas szünet után belépő szólamokra különleges figyelmet fordítani – sőt, együtt-induláskor még a beintés, valamint a tempó megadása is speciális megoldást követel. Éppen ezért, örvendetes, hogy Dohnányi rövid (alkalomra készült) darabja, a Szimfonikus percek után máris felcsendült Csajkovszkij népszerű műve, a Változatok egy rokokó témára. A műsor második részében, a szerző V. szimfóniájában már nem is vártunk (és nem is kaphattunk) meglepő élményt, ki-ki átadhatta magát a felhőtlen örömű zenehallgatásnak. Tovább ⇒

 

Úgy tűnik, idén november 18-a kedvezett a ritkaságok, különlegességek kedvelőinek: az Universitas-bérlet 2. estjén Martinů vonósnégyesre és zenekarra komponált versenyműve is felcsendült. Vendégkarmesterrel, az osztrák Georg Kugival idehaza is eljátszotta műsorát, mielőtt turnéra indult volna, a Budafoki Dohnányi Zenekar. Eleve sikergyanús program, hatásos tálalásban. Bizet Carmen-szvitjében közbe „kellett” tapsolni, jó volt ismét végigélni a felidézett operarészleteket. A vonósnégyes-verseny szólistája a Németországban működő, lengyel muzsikusokból álló Apollon Musagète Quartet. Energikus játékuk minden bizonnyal inspirálta a zenekari vonósokat. A rendelkezésre álló különleges apparátust kihasználandó, műsorra tűzték Elgar Bevezetés és allegro című kompozícióját is, majd Liszt Mazeppájával búcsúztak a közönségtől (és ráadásként – ezt is betervezték a vendégszerepléshez – Brahms egyik magyar táncával). Tovább ⇒

 

Napjainkban mind gyakrabban lehetünk tanúi annak, hogy különböző szokatlan helyszíneken is felcsendül klasszikus muzsika. Olyanokat is megszólítanak a remekművek, akik egyébként messze elkerülik a hagyományos koncerttermeket. Akinek vérévé vált a hagyományos zenehallgatás, néha keservesen megbánja, ha az újszerű kísérletek tanújául szegődik.

A „Múzeumi muzsika” már-már bevett gyakorlat – általában az értékes kikapcsolódás a skála legmagasabb foka, pesszimális esetben dohogást vált ki, sűrűn emlegetve azt a bizonyos asztalra került csizmát. Amiért e fórumon ilyesfajta rendezvényről számolok be: kiszámíthatatlan, megtervezhetetlen eredménye a vállalkozásnak. Tovább ⇒

 

Ölelkező rímes szerkezetű műsor várta a Klemperer-bérlet 3. estjének hallgatóit: két Te Deum között két hegedűverseny. A szerzők egymásutánját olvasva első látásra furcsállhattuk is, hogy került össze Haydn, Wolf Péter, Korngold és Bruckner. Kétségkívül, nem a szemnek tervezték a programot – annál inkább a fülnek! A Te Deumokban a Nemzeti Énekkar működött közre, nőikara a Wolf-műben is kapott énekelnivalót. Az est legnagyobb élményét kétségkívül a szólista, Baráti Kristóf jelentette, aki perfekciójával újra meg újra lenyűgözi hallgatóságát. Mint a műsorismertetőből kiderül, neki és a Budapesti Vonósoknak köszönhető Wolf Péter Utazás című darabja, amelynek szimfonikus zenekari verziója ezúttal került először közönség elé. Ami a műfajmegjelölést illeti, leginkább az apparátusra vonatkozik, s arra, hogy a szólóhangszernek kitüntetett szerepe van benne. Egyébként inkább szvit-jellegű a hat tétel egymásutánja, amelyek sorrendje még nem szilárdult meg. A felcsendülő verzió, a Jeruzsálem-fináléval, elhitető erejű volt. Hat város illetve tájegység, hangulattal, s többnyire táncos lüktetéssel jellemezve. A viszonylag rövid tételek mindegyike plasztikus, már első hangjaival atmoszférát teremtő. A hangképek színesek, néha harsányak – mindenesetre a szólamok együttese mindig arányosnak hat. Amikor már-már elnyomják a szólóhangszert, az akkor is rögvest módot talál az érvényesülésre – ettől is erősödik a verseny-jelleg a szóló és a tutti között. A vonóspartitúrához illesztett fúvós-szólamok közreműködése gyakran kevert színeket eredményez, néha olyan izgalmasakat, hogy a hallgató szinte zavarba jön: melyik hangszerek játszanak?!  Tovább ⇒

Nehéz lenne megideologizálni e koncert műsor összeállítását – hogy kerül Szőllősy András Trasfigurazionija Rahmanyinov Paganini-témára komponált Rapszódiája elé, amikor a második félidőben Richard Strauss zenéje szól. Ettől még lehet persze jó, találhat kedvező fogadtatásra részleteiben is, nemcsak egészében. Viszont a rendkívül igényes 20. századi kompozíciót nyitószámnak tenni: merészség, akkor is, ha a zenekar képes koncentrálni. A közönség szempontjából könnyen a ráhangolódásnak eshet áldozatul, afféle kifutópálya, amelynek a végén tárul fel a valódi lényeg. Juraj Valcuha nem adott új szempontokat az interpetációhoz, legfeljebb összetartotta a játékosokat. Szőllősy művében szép pillanatokat köszöntünk a rezeseknek, s a vonóshangzás a dinamikus ritmus-patternekkel varázslatos volt. A bőgők játéka néha már-már ritmus-effektusként hatott; mintha nem is adott hangmagasságot szólaltatnának meg. Az előterükben kibontakozó szólisztikus cselló-hoquetus kevéssé tűnt meggyőzőnek. A harang-effektus kísérlet szintjén maradt. Tovább ⇒

 

 

 

 

 

 

Először hallottam az Operettszínházból az Olasz Kultúrintézetbe való áttelepülése óta a zenekart, s kiderült: aggodalmaim és félelmeim feleslegesnek bizonyultak. A közönség „teljes jogú” koncertteremként fogadta el az új helyszínt, s a zenekar sem bagatellizálta el a délelőtti fellépést. Az új terem kihívást jelentett a karmesternek is, erre vall, hogy különböző ülésrendekkel kísérletezett. Ennek eredményeképp a szokatlanságból erényt kovácsolva, nemcsak intenzív játékra, hanem aktív figyelésre is késztette a hangszereseket. Mert a rutin, a szokás – kétélű fegyver. A magabiztosság, a biztonságérzet vezethet felelőtlenkedéshez („úgyis tudjuk”) – viszont lehetővé teszi, hogy a ténylegesen felszabaduló koncentrációt máshová irányítsák az előadók. Ezen a délelőttön – általánosságban – elégedetten távozhattunk.

Az Esz-dúr „Mozart-félidő”-ben A varázsfuvola nyitányát és a „nagy” Esz-dúr szimfóniát játszotta Takács-Nagy Gábor vezényletével a MÁV Szimfonikus Zenekar, a szünet után Brahms II. szimfóniája szerepelt műsorukon. Tovább ⇒